A CsaládiNet szakértői CsaládiNet Szolgáltatás Közvetítő Kalkulátorok Hírlevél feliratkozás
SZAKÉRTŐKMUNKAKÖZVETÍTŐKALKULÁTORBABA-MAMA HÍRLEVELEKFOGANTATÁSTERHESSÉGBABAGYEREKNEVELÉSTB, PÉNZÜGYEKÉLETMÓD, EGÉSZSÉGSZABADIDŐRECEPTEK

Egységben az erő! – avagy: treasure and pleasure

- 2017-11-15
Egy ismétlő nagycsoport alakítása nem mindig könnyű feladat - ezért is érzem megtisztelőnek a megbízást. Igazi kihívás ez, s izgalommal tölt el, hogy ebbe aztán mindent bele kell adni. A Pitypang Óvoda Póni csoportja húsz 5-6 éves, életkoránál fogva eleven gyermeket számlál. Háromnegyedük fiú. Egyharmada erős, vezető egyéniség. Ó, és okosak is! Van véleményük, melyet nemcsak, hogy kimondanak de még érvekkel is alátámasztják. Vannak, akik nem riadnak meg a tettlegességtől sem. A hierarchia pedig sokszor csak lassan rendeződik...
Egységben az erő! – avagy: treasure and pleasure

Nos, itt jövünk a képbe mi, az óvodapedagógusok. Csoportunkban kétnyelvű program működik, ami a magyar nyelvű óvodapedagógus mellett egy angol anyanyelvű kollégát is biztosít a délelőttös műszak idejére. A csoport életének, napjainak szervezése jó együttműködést igényel, hiszen a  játék, illetve a foglalkozások is két nyelven zajlanak. A csoport alakításánál „magyaros“ kolléganőmmel és „angolos“ kollégámmal célként tűztük ki az egység erősítését, az együttműködőképesség fejlesztését, s már a kezdetektől tudatosan így terveztünk.

Azt hiszem, minden csoporthoz tartozik egy-két varázs-eszköz, amelyet használva az óvodapedagógus elbűvöli a gyerekeket. Szakmai nyelven: megteremti a motivációs bázist, amelyre építkezhet. Ahogy egyre inkább megismertem a csoportot, megtaláltam hozzájuk a kulcsot is: a fantáziájukat.

Októberben, az „Óceánok és tengerek élővilága“ projektünkhöz kapcsolódva eldöntöttük, hogy szervezünk számukra egy „kalóz-hetet“. Azt viszont álmomban sem gondoltam, hogy ez a közös kaland mennyire össze fogja kovácsolni a csapatot...

Hétfő délelőtt a szabad játékhoz előkészítettem a nagy, kék textíliát, a kartonból kivágott halakat, és a farönköket – az előző hétről már ismerős horgászós játék kellékeit. A gyerekek nagy kedvvel horgásztak, angolul mondogatták az élőlények neveit Viktornak, az angolos kollégámnak, néhányan társasjátékoztak, az újonnan érkezők pedig odajöttek a kreatív-asztalhoz, ahol csipesz-cápát lehetett készíteni.

A játék közben észrevétlenül becsúsztattam egy régiesre festett papírt a tenger-textil alá.

Elérkezett a pakolás ideje. Szokásunkhoz híven énekeltünk, és mindenki dolgozott. Már a rendrakás végénél jártunk, mikor egyszercsak a legkisebb gyermek nagyot kiáltott: „Kincsestérkép!! Találtam egy kincsestérképet!!“ „Mit?“ „Hol??“ „Mutasd!“ Mindenki köré sereglett. Csillogott a szeme a büszkeségtől, ahogy feltartotta. Nem engedte, hogy kivegyék a kezéből. „Mit találtál?“ –kérdeztem odalépve én is. „Kincsestérképet!“- kiáltotta újra, majd átadta a papírt. „Hűha!“-játszottam az elámultat – „Ez tényleg kincsestérkép... Mit gondoltok, megkeressük a kincset?...“ Óriási üdvrivalgásban törtek ki, várnom kellett pár másodpercet, míg újra lecsendesedtek. A térképet tanulmányozva közösen arra jutottunk, hogy egy hajóra lesz szükségünk. Megbeszéltük az építőanyagokat (székek az elhelyezkedéshez, és Wesco-elemek a hajótest formázásához), majd differenciáló megfontolás után két gyerekre bíztam a hajó tervét, akiket „jó építészeknek“ neveztem. Nekik kellett irányítani a székek és a Wesco-elemek elhelyezését a terv alapján, amely az együttműködés kihívásán túl a vizuális észlelést is fejlesztette.  „A hajó építése erőt igényel, és munkafeladat“ - mondtam nekik az építés során, majd előrebocsátottam, hogy azt fogom „kormányos“ pozícióba helyezni, akit elég erősnek, szorgalmasnak látok az építésben, mindemellett türelmesnek, figyelmesnek a társaira és az elhangzó utasításokra. Mindez a figyelmet, és a jó együttműködést is elősegítette. A csoport nagy kedvvel, felfokozott hangulatban dolgozott. A fiúk egyszerre több széket is megragadtak. Mikor már-már készen lett a hajó, elmondtam nekik a belépés szabályát: csak az szállhatott fel, aki karszalagot viselt. Húsz filcanyagból készült karkötőt készítettem, melyek gombolással záródtak. A karkötők felhelyezésénél megkértem őket, hogy segítsenek egymásnak – ezzel is az együttműködést és a finommotorikát támogatva. A gyerekek sorban álltak az elkészült hajónál, s a kapitánykalapot viselő Viktor sorban ellenőrizte a karszalagokat, majd megmondta, melyik székre üljenek. Az irányok megadásánál kezdetben számlálásra ösztönzött (3.sor 2.szék jobbról), de a gyerekeket egy idő után egymáshoz is viszonyítva irányította (mellé, közé, mögé, stb.). A hajóban elhelyezkedett gyerekek zsibongását a kormányossapka elővételével csendesítettem. Elmondtam újra, mik voltak azok a dolgok, amiket figyelembe vettem a kiválasztásnál, majd előrehívtam azt a gyereket, akire ezek alapján a hajót bíztam, és ünnepélyesen a fejére húztam a sapkát. Ezek után felvetettem, hogy bár minden készen áll, nincsen kormánykerék – hogyan irányítsuk a hajó dőlését? Meghallgattam az ötleteket. Egyik lányka azt javasolta, hogy dőljünk egyszerre, mert azzal a hajó dőlését is befolyásoljuk. Hallgattunk rá. Keresztcsatornákat működtető mozdulatokat mutattam dőlés-gyanánt. Gyakoroltunk, majd végre „vízre szálltunk“! A kormányos széke elé egy kisasztalra laptopot helyeztem, azon elindítottam a videót egy tengeri viharról, amit hajó orrából rögzítettek. Olyan volt, mint egy szimuláció. A kormányos számára döntéseket kellett hozni a videó alapján, hogy jobbra-vagy balra nyújtja-e a kezét; míg a gyerekeknek meg kellett érteni, hogy számukra a kormányos jelzése iránymutató, ők nem a hullámokat kell szem előtt tartsák. Ez szintén az együttműködést, és az egységalkotást segítette.

Az első napon viziszörny támadt a hajóra. (A képét a kormányos vette észre, egyszer csak megjelent a képernyőn.) Először minden fiú elkezdte lőni, de rájöttünk, hogy nem fog rajta a golyó. Ezután úgy döntöttünk, fogunk neki tengeri élőlényeket, nehogy minket egyen meg... Ez bevált!

A második napon újra megépítettük a hajót, új kormányost választottam. Ezúttal meghagytam, hogy a karkötőt mindenki a jobb kezén viselje, és a sorbaállás alapján segítsék a mögöttük levőnek a felhelyezést. Folytattuk az utunkat a kincs felé. Aznap kikötöttünk a sellők szigetén. A lányokat még a foglalkozás kezdete előtt felöltöztettem sellőnek, majd elrejtettem őket a fürdőszobába, és meghagytam nekik, hogy maradjanak csendben, de ez a nagy izgalomban néha nehezen ment -  mikor egy fiú megpróbált benyitni, még sikoltozni is kezdtek. Az elképedt fiúkkal közölnöm kellett,  hogy szegény lányokat lehet, hogy foglyul ejtették! A hableányok akkor jöttek elő a „szigetre“, (barna, kör alakú szőnyegükre), mikor a hajó már úton volt. Segítségért kiáltottak, s mikor kikötöttünk, elmondták, hogy a gonosz Viziszörny változtatta őket sellőkké, s csak úgy lehetnek újra emberek, ha valaki kiállja értük a 4 próbát. A derék kalózok mind a négy feladatot végigcsinálták: felismerték a dallamot, amit a sellők dúdoltak, mi több, el is énekelték a hozzá tartozó dalt. Ezután egy angol dal következett, amihez a tánctudásukra is szükség volt, majd visszatapsolták a sellők által megadott ritmusokat. Az utolsó próbában közösen, zenekart alkotva zenéltünk rumba-tökökkel, konzervdoboz-dobokkal, triangulumokkal, melyhez gyakorlás után háttérzenét is bekapcsoltam. A próbák kiállása után a lányoknak segítettek megszabadulni a sellő-uszonytól, majd visszavezették őket a kalózhajóba.

A harmadik napon jó szél volt, így nem kellett dőléssel irányítsuk a hajót, viszont énekelgettünk, és tengeri élőlényekről beszélgettünk. Pont a polipról való beszélgetést követően éreztük, hogy valamiért megrázkódik a hajó – egy polipot láttunk (a laptopon) hirtelen feltűnni: a Kraken támadt a ránk! Szerencsénkre, közel volt egy sziget, úgyhogy gyorsan kiszálltunk. Találtunk néhány „fadarabot“ (Wesco-elemet), ami a hajónkból hullott el. Majd egy rákot láttunk mászni (megintcsak a laptop, majd egy rák-báb segítségével), aki elmondta, hogy a Koponya-szigeten vagyunk, ahonnan senki sem távozott még élve, s legjobb lesz, ha magunkat ráknak álcázva 2 percen belül elhagyjuk a helyet. Visszamásztunk rákmászásban a hajóhoz, majd a szigeten talált faanyagal megjavítottuk a Kraken okozta károkat. Elmondtam a gyerekeknek, hogy a térkép alapján nagyon közel vagyunk, s lehet, hogy már másnap megtaláljuk a kincset!

Ekkorra már az egész csoport lázban égett. A szabad játékban is mindenki kalózosat játszott, sorban készültek a kalózhajók, és a kalóz-eszközök. Többen kalóz-jelmezben érkeztek, volt, aki távcsövet, volt, aki iránytűt hozott be. A szabad játékhoz és a kreatív-asztalhoz én is készültem a finommotorikát támogató eszközökkel, feladatokkal. Vittem be kalózos fejdísznek valót színezéshez, vágáshoz; kalózos gyurmalapokat és gyurmát, homokkal borított böngészőt melyhez ecsetet kellett használni, zsírpapírt, amire átmásolhatták a kincsestérképet.

A következő napon kezdődött az igazi próba: a kitartásé. Újabb szigetet vettünk észre egy (fólia-gurigából készült) távcsövön, így kikötöttünk. Egy angol dalt átfogalmazva átkeltünk dzsungelen (hullahoppkarika lelógó levelekkel), folyón (kék textil), mocsáron (barna szőnyeg), míg végül egy barlanghoz bejáratához érkeztünk (asztal alatt átbújva). Mondtam nekik, hogy a barlang nagyon sötét, és mindenkinek sorban bekötöttem a szemét. Arra is figyelmeztettem őket, hogy nagyon furcsa a talaj, és hogy csak cipő nélkül lehet átmenni rajta. Fontos volt, hogy egymás kezét fogva tudták egymást vezetni, támogatni. A „barlang“ talaja tényleg izgalmasnak hatott: mindenféle addig gyűjtött őszi termést (gesztenye, dió, mandula, tobozok, kukorica), elszáradt faleveleket és kagylókat raktam dobozokba fajták szerint, ezekbe lépve lehetett zoknival átverekedni magukat a barlangon. Elöl Viktor kapitány várta őket, legutoljára én mentem. Egy saját-készítésű denevért raktam közben a hajamba, s mikor kiléptem, a gyerekek rögtön mutogatni kezdtek: „Denevér!! Denevér van a hajadban!!“ „Micsoda??“- először úgy tettem, mintha megijednék, még kicsit sikítottam is, miközben kiszedtem a zseníliadrót-lábait a hajamból. Aztán, mikor már  kezemben volt, megszólaltattam: „Jajjj! Miért ébresztettetek föl?? Kik vagytok ti?“ „Kalózok! Kalózok vagyunk!“ – jött a válasz kórusban. „No és mit kerestek ti ezen a szigeten?“ –kérdeztem még-mindig-álmos denevér-hangon. „Kincset! Kincset!!“-jött a lelkes válasz. „Kincset?? Ezen a szigeten? Ez valami tévedés...ezen a szigeten nincs semmiféle kincs...“

Egy pillanatra elnémult a kalózbanda. Erre nem számítottak. Visszamentünk a hajóhoz. „Mit tegyünk most?“ – kérdeztük a gyerekeket. „Menjünk még tovább?“ „Igen!“- mondták a hajóban innen is-onnan is. „De hát azt sem tudjuk, merre kéne most forduljunk...“ Arra számítottunk, hogy nagyobb terhet rak rájuk a csalódás. Arra, hogy talán megkísérti őket az, hogy feladják, vagy azt gondolják, talán nincs is kincs. De ők egy pillanatra sem gyengültek el. Meglepődtek, de meg nem inogtak. Kellett nekik a kincs. Akarták, és hitték, hogy meglesz.

Megbeszéltük, hogy segítséget kérünk. Megírtunk egy üzenetet, betettük egy palackba, majd a tengerbe hajítottuk. Reméltük, hogy valaki válaszol. Valaki segít. Talán a delfinek – hiszen a térkép szerint ők pont a kincsessziget felé úsznak...

Úgy döntöttünk, hogy másnap még egy kicsit nyúzzuk a kitartásukat. Viktor a szabad játék alatt egy rejtett- de mégis látható helyre tette a palackot a válaszüzenettel.

Aznap nem azzal kezdtük a foglalkozást, hogy megépítettük a hajót, ahogyan eddig minden nap, csak összepakoltunk, és leültünk a szőnyegre. Aztán elmondtuk nekik a rossz hírt: egész reggel vártuk, de nem láttuk, hogy visszaérkezett volna válaszüzenet...A gyerekek csendben meredtek ránk, nézegettek körbe. “Vagy látta valaki közületek?“ – kérdeztük végül. „Én látom!“- mondta az egyik fiú, majd kérésünkre odahozta a palackot. A Delfinek üzentek vissza – felajánlották, hogy előttünk úsznak, nekünk csak követnünk kell őket. „Ezek szerint van remény, hogy megtaláljuk a kincset!“- mondtuk boldogan, a gyerekek pedig éljenezni kezdtek. Megépítettük a hajót. Ezúttal egy delfines „szimuláció“ látszott az aktuális kormányos előtt. Megálltunk, kikötöttünk egy szigetnél, ahol volt egy nagy halom, letakarva, székekkel körülvéve...úgy kellett visszafogni a gyerekeket, hogy várják meg, míg mindenki kiszáll a hajóból, és csak azután nézzük meg. A letakart halom alatt volt egy doboz, abban még egy doboz, s abban... abban csak egy régies papír, benne üzenet angolul, mely magyarul így hangzott volna: „Hahahaaa! Elvittem az összes kincset! Most már mind az enyém!! -Feketeszakáll, aki a vulkánban él“

Még ekkor sem adták fel! Elkezdtek gondolkodni, hol lehet a vulkán. Aztán kitalálták. Az udvaron! Egy nagy homokozó közepén kettő is van!...

Szerintem ilyen gyorsan még sosem öltöztek át. Viktor figyelmeztette őket, hogy óvatosan kell megközelíteni a vulkánt, mert ha Feketeszakáll otthon van, lehet, hogy harcba kell szállnunk vele a kincsért. Mindenki, aki hozott be kalózkardot, lehozta. Saját készítésű kampó-kezeket is hoztak. Egész kalózfelszerelésben lopakodtunk az udvarra (ahol már reggel Viktor mindent előkészített...). A vulkánban nem volt otthon Feketeszakáll, viszont ott lógott egy kulcs... azt eltettük. Még egy üzenetet is találtunk:

„Elolvasni csak akkor tudsz,
ha a szigeten egy nagy kört futsz!
Ha mind, ki visszaér rám lehel,
Kódomat akkor tárom fel.“

Óriási kört futottunk az udvaron, aztán sorban az üzenetre lehelltek. Viktor ezután szétszedte az összecelluxolt részt, és láthatóvá vált egy másik útmutatás:

„Maybe the treasure is in the hoo-hoo-hoo“. – ami magyarul annyit tesz: „A kincs talán a si-hu-hu-ban van.“

Mindenki a vonathoz szaladt, de ott is egy üzenet várt – egy feladat, amire feltárult egy újabb útmutatás a kincshez. Sokat kellett gondolkodni, keresgélni az óriási udvaron, szaladni, mozogni, szétszéledni-mégis együtt maradni. Voltak olyan útmutatók, amik több cél-lehetőséget is sejtettek, így minden eshetőséget meg kellett vizsgálniuk. De kitartottak, és minden kis üzenetre rátaláltak. Volt olyan állomás, ahol leveleket kellett gyűjteni, volt, ahol láncot alkotni, énekelni, ugrani, üzeneten átgurulni.... míg végül az útmutató azt írta:

„The treasure is between two fires“ – azaz: „A kincs két tűz között van!“

Visszatértünk a kiindulópontra, a két vulkánt is magába foglaló nagy homokozóba, és a gyerekek nekiugrottak az utolsó próbának: ástak.

Ástak – húzták ki kezükkel a homokot, miközben ahogy előrehajoltak, vissza is tolták azt a gödörbe. Azt hiszem, ez igényelte a legnagyobb kitartást! J De végül meglett! Kikapták a ládát, és óriási éljenző lendülettel szaladtak vele az udvari asztalhoz, hogy kinyissák. A kulcs jó volt hozzá, a láda tartalma feltárult: arany volt benne, csillogó arany! De legalábbis arany festékszóróval átfújt rögös kavicsok, amik teljesen úgy néztek ki, mintha igaziak lennének. Felmentünk, hogy osztozzunk, és hogy ünnepi gyümölcsevést tartsunk.

Megszámoltuk a kincsünket. 60 darab aranyrög volt. Vannak, akik a csoportból kiemelkedő számolási képességgel rendelkeznek, ezért megkérdeztem, szerintük egy gyereknek hányat adjak. Azt mondták, kettőt. Kiosztottuk a fejenként kettőt, majd a maradékot összeszámolva láttuk, hogy mindenkinek jut még egy. Mikor már a kezükben fogták, arról kezdtek beszélgetni, vajon igazi-e? Az egyikük odajött, és ezt mondta: „Daniella, ez büdös! Szerintem nem igazi, mert érzem rajta a festékszagot.“ „Persze, hogy büdös“-mondtam neki – „Gondold el, hányan megfogdoshatták? Nem is beszélve arról, milyen régóta ott lehetett már a föld alatt“. „Ja!“-nyugtázta elgondolkodva, és én tudtam, hogy meggyőztem még egy kis időre. Volt, aki a fürdőszobába vitte lemosni, hogy vajon lejön-e róla a festék. Nem jött le. Volt, aki erre azt mondta, hogy a festék csak festék-higítóval jön le, nem vízzel... Ebben is megmutatkozott az, amit annyira szeretek bennük: hogy gondolkodnak! Okosak, és használják is az eszüket.

Miután a kincseket kivitték a szekrényükhöz, szabad játék kezdődött délig. Ebéd után pedig ünnepélyes pillanatok következtek: ahogy a hajó megépítése során eddig mindig, most utoljára bekapcsoltam a Karib-tenger kalózainak zenéjét, és megköszönve az egész hetes jó csapatmunkát egyenként kihívtuk őket és névre szóló kalóz-okleveleket osztottunk ki. Sosem felejtem el azokat a büszke arcokat. Bíztattam őket, és példát adtam abban, hogy mindenkit megtapsoljunk. Meglett a kincs, ehhez pedig mindenki hozzájárult. Ahogy figyeltem, hogy egymásnak tapsolnak, boldogsággal töltött el, hogy jóval közelebb kerültünk az igazi célhoz. Az egység kincséhez.

„Aye, Matey!“ – szalutáltunk nekik.
„Aye, Captain!“ – szalutáltak ők is.

Ahogy belenéztem a szemekbe, azokban öröm, és büszkeség csillogott. Elkaptam a pillantásokat, mint értékes drágaköveket. Aztán, mint egy jó kalóz, elástam két tűz – a szakmám és a gyerekek szeretete – közé, a szívem közepébe.


A „Keressük a legkreatívabb magyar gyermeknevelő szakembereket!” pályázatra beérkezett cikk.

 

(A hozzászólások megjelenítéséhez jelentkezz be Facebookra!)
© 2004-2021 Családi Háló Közhasznú Alapítvány - minden jog fenntartva.
Ügynökségi értékesítési  képviselet: Adaptive Media
A szerkesztő ajánlja