Nem vagyok sem pszichológus, sem semmilyen szakember, „sima” anya vagyok, a szabad szájú fajtából, aki mindig is frászt kapott a kicsinyítőképzős és finomkodó beszédstílustól. De hát, nem vagyunk egyformák. A tejci, szopcsi, szopika és társaitól a hajam égnek áll, de ez nem azt jelenti persze, hogy feszt kurvaanyázom a gyerek előtt, viszont nem tudom és nem is akarom meghazudtolni magam.

A Kaliforniai Egyetem egyik professzora szerint pedig nem is kell. Benjamin Bergen nyelvész és a kognitív tudományok professzora könyvet adott ki a témáról. Szerinte a káromkodás egy elsődleges, afféle „előnyelvi” készség, mely ösztönösen előugrik elménkből az adott helyzetben.
Amikor apa lett, ő maga is kontrollálni kezdte a beszédét, később azonban kíváncsi lett, mi történne, ha nem vigyázna a szájára. Bár kiemeli, hogy ellenőrzött hivatalos kísérlet nem zajlott ez ügyben, úgy véli, bizonyos esetekben egyáltalán nem baj, ha hall a gyermek ezt-azt, épp csak nem mindegy, hogy mit.

Bergen ugyanis különbséget tesz káromkodás és gyalázkodás között. Úgy véli, a más személyekre irányuló, degradáló trágárság komoly gondokat okozhat, ha pedig gyermek ellen fordul, az már az abúzus fogalmát súrolja. Ezzel szemben a professzor egy olyan káromkodásfajtát is körülír, melyet "általános profánságnak" nevez. A kifejezés pontosan a dühünkben kiszaladt, nem személyekre vonatkozó k-, vagy b-betűs szavakat takarja, melyeket ha megfelelő helyen és helyzetben használunk, semmilyen problémát nem okoznak sem a szókincsben, sem az érzelmi, szociális fejlődésben.

Miután eléggé őszinte embernek tartom magam, elsődleges szempontnak tekintem azt, hogy kongruens legyek, vagyis ahogy érzek, amit gondolok, azt mondom, mutatom és csinálom. A gyereknek sem tanítom ezt másként, vagyis ha szomorú és fáj valamije, sírjon. Ha mérges, adja ki magából. Ha örül, hát örüljön, ugráljon, sikongasson.

Ha én rálépek egy legó darabra, bizony nem azt mondom, hogy jaj, a manóba, ez most igencsak fájt, hanem hirtelen felindulásból elhagyja a számat olyan, amit nem biztos, hogy hallania kellene a gyereknek, de ha már hallja, akkor vállalom és inkább elmagyarázom neki, hogy igen, drágám, ez csúnya volt és ilyet amúgy nem mondunk, csak ezt most baromira fájt anyádnak. A gyerek a 6 évével már pontosan tudja, hogy ilyen szavakat, mint szar, például nem mondunk máshol, csak otthon, ha a helyzet úgy hozza. Mint például a minap, amikor a besavanyodott tejbe belekortyolt és odahozta, hogy ez bizony „szar”. Igen, az volt.

Bergen tanácsa az, hogy ha a gyermek hallja, amint ingerültségünkben kicsúszik egy csúnyább szó, azzal még nincs semmi gond, azonban szülőként az a dolgunk, hogy ennek okát, jelentését elmagyarázzuk. Ahogyan azt is értessük meg csemeténkkel, hogy egy otthon elpukkantott b-betűs nem probléma, ugyanakkor sikongatva kántálni ezeket a szavakat a kisközértben már nem szép. Így valójában nemhogy hátrányhoz, inkább előnyhöz jutunk – a csúnya szavak helyett előkerülő szinonimák a szókincshez, a megfelelő használat elsajátítása a szociális alkalmazkodáshoz tesz hozzá.
Jobb megtanítani a gyereknek az ilyen szavak helyét, idejét és alkalmazását, mint kapkodva keresni a füldugót, ha elhaladunk egy csapat útépítő munkás mellett, akik épp a munka fennakadása miatt érzett bosszúságukat taglalják szakkifejezéseikkel.

Hogy ezt hogyan alkalmazzuk, rajtunk múlik, nálunk az őszinteség a módi.

Nem azt mondom, hogy ez büszkeségemre válhat, de még mindig eredményesebbnek érzem magam azoknál az anyáknál, akik köszönni sem tanítják meg a gyereküket, vagy nem mondják nekik, hogy verekedni nem szép dolog és csúfolódni sem túl célravezető, illetve, ha kapunk valamit, akkor köszönjük meg, és ha véletlenül nekimegyek a másiknak, akkor mondom, hogy ne haragudj, véletlen volt.

Érdekes, hogy pont azok lovagolnak a csúnya szavakon – és nem a legtrágárabb kifejezésekről beszélek, mert például a Mindenható nemi szervét soha nem szidnám, nem úgy, mint egyik másik gyerek az óvodában -, akiknek a gyerekeit a hátam közepére nem kívánnám, mert égetni valóak és szemmel láthatóan az anyjuk is nagyívben tojik arra, mit tesz, vagy mond a gyereke, viszont a másik bírálása, kritizálása az nagyon megy. Ez egy tipikus anyai szokás, onnantól, hogy valakinek gyereke lesz, egyszerűen kivédhetetlen. Valamibe, vagy valakibe bele KELL kötni és ítélkezni kötelező, különben nem tudja saját anyai mivoltát az egekig magasztalni.

Szóval én azt mondom, hogy mindenekelőtt mindenki otthon sepregessen, és nézzen magába, s ha önmagában hibát nem talál, talán akkor kezdjen el bírálni másokat. Addig pedig mindenki beszéljen úgy, ahogyan jól esik neki, persze bizonyos határokon belül és mindenképpen úgy, hogy a gyerek is értse, mit miért mondunk, illetve nem mondunk. Ha pedig kimondunk valamit, vállaljuk annak következményeit. A fenébe is.

Fotó: Counselling/pixabay