Hűvös reggelre ébredtünk, fázósan húzom össze a kabátot magamon, meggyorsítom lépteim, miközben a mai nap forgatókönyvét ismételgetem magamnak. “Nem érhet meglepetés - nyugtatgatom magam - a szemléltető anyagokat előkészítettem, a mondókákat tudom, azokat a közös játékokat is nem egyszer eljátszodtuk már, igaz, egy másik generációval, de minden megy majd, mint a karikacsapás!” Gondolataimból néhány gyerek köszönése térít magamhoz: - Jó reggelt, óvónéni! Mosolygok rájuk, viszonzom köszönésük, néhány éve még őket vártam az oviban, s már hogy megnőttek! Tovább lépdelek a megszokott úton, gondolataim ismét visszakanyarodnak az ovihoz, az új csoporthoz. Két hete kezdődött meg a tanév, 27 gyerek számára vagyok néhány órára egy személyben édesanya, nagymama, óvónéni néha még kicsi mama is. 27 gyerek, kicsi is, nagy is, sok ez így egy csoportban, de kevés a városkának, ahol évről évre csökken a gyerekek száma és egyre kevesebben vagyunk. A “nagyok” már alig várják, hogy találkozzunk, meséljenek az elmúlt nap eseményeiről, de a “kicsik”… hát nehéz a beszoktatás!

Nagyjából idáig értem gondolataimmal, hiszen megérkeztem. Átöltözöm, aztán előkészítem a kuckókba a játékokat, feladatlapokat, kézügybe a bábot, hiszen neki ma főszerep jut: ő tanítja meg a gyerekeknek a testrészeket és már megérkezik az első ovis. Büszke arra, hogy ő lett az első és “segíteni” tud nekem. Aztán érkeznek, hat, hét…csacsogás, búcsú anyától, apától, és lassan-lassan elfoglalják helyüket a kuckókban. Én meg ide is, oda is bekukkantok, egy “csésze kávéra és epertortára”, ebédet vinni az építőmestereknek, “megtervezni” az új vasútat, és nagyjából ennyi a játék. Éles visítás, sírás, "a hazaakarokmenni", a "nemmaradokitt" – mennem kell. Anyuka kérőn néz: "Mennem kell, elkések". Tudom, nem helyes, leválasztom, ölbe veszem, jön a mese, hogy "Intünk anyának, aztán csak ketten játszunk, mivel is?" Hát persze! A szemet, orrot  meg kell törülni, egy papírzsebkendő erre a célra, és máris rögtönzök: "Tudod, ki lakik a dobozban?"  Kérdő tekintete elárulja, hogy kiváncsian várja a választ. Amíg néhányat szepeg, gyors mozdulattal fejet bogzok, fület-farkat csavarintok, két piros szemecskét is rajzolok, és kész a "varázslat". És mosolyt csalok a többi érkező sírós apróság arcára is.

A "nagyokat" is csábítja a zsepi- nyuszi, nekik is kell egy barát, és már tudom, oda a feladatlap, a napi forgatókönyv, az előkészített anyag. Peregnek a percek, és amíg csavarjuk - bogozzuk a nyuszikat a testrészekről is tanulunk. Csend, nyugalom van, addig, ameddig egyik picúr el nem szakítja másik picúr nyuszikáját. Már fáradtak, a vigasztalás sem könnyű. Kihasználva egy pillanatnyi csendet, megkérdezem: Szeretnétek anyának/apának telefonálni? Nem várom meg a választ, tudom, mindenki szeretne. A fadominót erre találták ki, tökéletes telefon. Csak képernyőt, számokat kell rajzolni a hátára… és indul a következő játék, persze bemutatkozunk, köszönünk,stb. Csak egyvalakit nem csábít a telefon, neki valami mást kell kitalálnom. Akarsz egy saját kis Manót?  Nemet int. - Nekem van egy saját Manóm, megmutassam? Erre már nem mond nemet. A mutatóujjamra szemet, orrot, szájat, hajat is rajzolok, és indul az ujj-játék.
A történet a többieket is odavonzza.- Jó játék!- hallom valakitől. Én is akarom, én is – és már mondjuk: Volt egyszer egy kerítés…

Amikor az ajtó kinyílik, boldogan mutatják szüleiknek a Manót, nyuszit. Boldogok és én is az vagyok, és ez a fontos. Elrakosgatom a még ottmaradt játékokat, fáradt vagyok. Tekintetem a kezemre esik, meglátom a mosolygós Manófejet. Hosszan néz, mintha mondani akarna valamit: - Legyen kezed ügyében, zsebedben valami, akármi, csecse becse, hiszen ki tudja, holnap mit kell “ varázsolni” belőle. Igen, holnap- mondom neki, és visszamosolygok rá, mielőtt még lemosom.

A „Keressük a Legkreatívabb óvónőt” pályázatra beérkezett cikk.