Nagyon sokat segített nekem ennek megvalósításában a Peti, Ida és Picuri című kedves svéd könyv, melynek az első, 1987-es kiadását gyakran lapozgattuk mind a négy gyerekemmel, és azóta már sok-sok óvodással, kisiskolással volt lehetőségem megosztani Picuri történetét. Jó néhány kisgyerekes szülőnek is segítettem abban, hogy - túllépve a saját korlátaikon - őszintén és nyíltan tudjanak beszélgetni a gyerekeikkel a születésük csodájáról.

A nemiséggel, a szüléssel-születéssel és a szülővé válással kapcsolatos kérdésekről való beszélgetéseket kiemelten fontosnak tartom a gyerekek, fiatalok számára, mert az óvodai és iskolai ismeretanyagból ez a nagyon fontos témakör többnyire kimarad. Családi körben még ma is gyakran tabuként szerepel, a média pedig ontja az ezzel kapcsolatos fals információkat, tévhiteket, szuggesztiókat.

Néhány évvel ezelőtt felkérést kaptam arra, hogy ebben a témában tartsak előadást egy biológia tanároknak szervezett konferencián. Az előadásra készülve végigböngésztem az akkor forgalomban levő általános és középiskolai biológia tankönyveket, hogy kiderüljön a számomra, mit tanítanak manapság az iskolákban a szexualitásról, szülésről-születésről. Összesen ötven tankönyvet lapoztam át, és ezek közül harmincötben volt szó a szülésről, de egyikben sem szerepelt az a megállapítás, hogy a szülés egy teljesen természetes, élettani folyamat, és ennek pontos leírását sem találtam meg egyik tankönyvben sem. Veszélyekről, kórházakról, orvosokról, vizsgálatokról, fejlődési rendellenességekről annál több szó esett.

Éppen ezért fontosnak tartom felhívni a pedagógusok és különösen a kisgyerekes szülők figyelmét arra, hogy nekünk felnőtteknek mekkora a felelősségünk abban, amit átadunk a felnövekvő nemzedékeknek az életadás csodálatos természetéről. 

Gondolatébresztőnek szánom néhány forgalomban levő könyv bemutatását.  

Harmadszor jelentette meg a Móra Kiadó a svéd szerzőpáros, Grethe Fagerström és Gunilla Hansson Peti Ida és Picuri c. könyvének magyar nyelvű fordítását 2013-ban.

„Hurrá, lesz egy hugicánk! Vagy esetleg öcsikénk?” Picuri már ott növekszik a mama pocakjában, amikor Peti és Ida mindent meg akarnak tudni a nagy titokról, a gyerek születéséről. A szülők komolyan veszik gyermekeik kérdéseit, hiszen tudják, a legkényesebbre is válaszolni kell. Persze nemcsak azt kell megmagyarázni, hogyan lesz és hogyan születik a kisbaba, hanem arról is tudniuk kell a testvérkéknek, hogy egy csecsemő felfordítja a család eddigi életét. A féltékenység, a harag, az idegesség ugyanúgy hozzátartozik az új élethez, mint az öröm, a segítés. Nem kell azt sem szégyellni. A svéd szerzőpáros könyve okosan, türelmesen mond el mindent ezekről a „kényes” dolgokról.

A képregényformát azért választották, hogy a hosszabb szöveget nem szívesen olvasó gyerekek is rákapjanak. Ám ezzel nem engedtek az igényességből,  mert báj és humor mosolyog ránk az illusztrációkról.

Az első kiadás huszonhat évvel ezelőtt zajos sikert aratott – többen meghökkentek az addig nálunk nem szokott nyíltságtól, ám sokkal többen örültek az őszinte, egyenes szónak és képnek. A téma örök, a jó felvilágosító könyvek pedig azóta is ritkák, ezért jelenik meg ismét, az olvasók kérésére, Peti, Ida és Picuri története."

Ezekkel a sorokkal ajánlja a svéd szerzőpáros művének harmadik magyar nyelvű kiadását a Móra Könyvkiadó. Az első kiadás zajos sikeréről 1987-ben a Nők Lapja hasábjain Darázsfészek címmel jelent meg Török Katalin írása, melyben pedagógusok, szülők, a Móra Kiadó akkori író-főszerkesztője és egy nőgyógyász mondta el a véleményét. Néhány idézet ezek közül:

„Remélem, a mi ifjúságunkban lesz annyi tartás, hogy nem fog ötven forintot kérni a szülőtől, hogy ezt megvegye” – egy pedagógus.

„Legszívesebben kötelező olvasmánnyá tenném, ha módomban állna” – egy szülő.

„Több millió éve létezik az emberiség, minden felvilágosító könyv nélkül, s mint a mellékelt ábra mutatja, még nem halt ki tudatlansága okán” – egy hatvanéves értelmiségi.

„Ma már nem illik meglepődnöm, ha egy tizenhárom-tizennégy éves lány páciensem elmondja, hogy nemi életet él. Kell ez a könyv!” – egy nőgyógyász.

„Túl natúr és gusztustalan” – egy iskola-igazgatónő.

„Persze, tudtuk, hogy darázsfészekbe nyúlunk” – a főszerkesztő.

És egy hozzászólás a legújabb kiadás kapcsán:

„Kislányként meghatározó volt ez a könyvecske, amit titkon olvastam a barátnőmmel a könyvtárban újra és újra, mert ciki lett volna kivenni és hazavinni. Örülök, hogy újra kiadták, mert sok gyereknek segíthet megérteni a világ egyik legcsodálatosabb titkát.”

A korábbi kötetekben (1987 és 1994) a kiadó még az általános iskola harmadik osztályától, nyolc éves kortól ajánlotta a könyv elolvasását a gyerekek számára. A mostani megjelenésben már ez olvasható: öt éves kortól.

A könyv lapjain egy átlagos svéd család hétköznapjaiba pillanthatunk be (eredeti svéd kiadás: 1977), ahol az öt éves Petinek és a hét éves Idának hamarosan kistestvére születik, akit Picurinak neveznek. Olle és Léna, a szülők nem menekülnek el a gyerekek kérdései elől, hanem nyíltan, őszintén és egyszerűen elmondanak mindent, amit csak lehet a gyerekek érdeklődésére válaszolva: az emberi testről, a nemi aktusról, a menstruációról, a szülésről, sőt, még a hüvelyváladékról is szót ejtenek. A nemi szerveket is a hétköznapi, családias nevükön nevezik: punci és fütyi. Nem kertelnek. Ezen a hozzáálláson sokan még ma is megrökönyödnek, pedig amúgy elvben mindenki helyesli a szexuális felvilágosítást, csak inkább valaki más beszéljen a kényes dolgokról, és lehetőleg minél később.

Annak idején könnyű szívvel lelkesedtek a szülők Marie-Claude Monchaux 1976-ban megjelent Sehány éves kislány című bájos, romantikus könyvéért, amelyben a szerző így ír a nemi aktusról: „Szerették egymást, és szerettek volna együtt élni; ezért aztán összeházasodtak. Ők az én papám és mamám. Szerették volna, ha gyerekük is van. Mamám egy szép napon ráeszmélt, hogy jól elrejtve ott hordoz engem a hasikójában.”

Hogy a szeretet és a ráeszmélés között mi történt, arról azonban egy árva szó sem esik. Nem is kell, gondolja a szerző, hiszen ez a könyv az óvodás korosztálynak szól, és ők még többnyire beérik ennyivel, de a hat-nyolc évesek már biztosan sokat kérdeznek, amire az átlagos szülő még többnyire ma sincs felkészülve. Hogy is lenne, hiszen bizonyára ő sem kapott választ ennyi idősen a saját szüleitől a kérdéseire, ha egyáltalán fel merte tenni azokat. Az iskolai tanórákon is elvétve történt/történik valódi és használható ismeretátadás a nemi szervek működéséről, a fogamzásról és a szülés-születés testi-lelki, érzelmi folyamatáról pedig még annyi sem.

Picuri története kapcsán viszont sok minden előkerül, és a képregényszerűen megírt könyv egyik erénye, hogy a korábbi hasonló témájú kötetektől eltérően a nemi aktust nem a gyermekáldás elengedhetetlen munkafázisaként mutatja be, hanem örömszerző, az emberi életet széppé tevő, érzelmekkel gazdagon árnyalt együttlétnek írja le. Ez fontos és lényeges szemléletbeli különbség. A könyv másik erénye, hogy a bemutatott család hétköznapjaiba ágyazva hitelesen ábrázolja azokat az érzéseket, amelyekről nem szívesen beszélünk, mégis természetesen jelen lehetnek egy újabb kisbaba születésekor, még a legkiegyensúlyozottabb családok életében is. A féltékenység, harag, düh, fáradtság, kialvatlanság, kimerültség, elégedetlenség pillanatai is megjelennek a könyv lapjain.

A svéd család története ma is helytálló, azonban Picuri kórházi születésének bemutatása már régen idejét múlta Svédországban, és egyre inkább nálunk is. Ideális esetben másképp történik ez a kiemelt életesemény, mint ahogy azt a képeken láthatjuk. A hanyattfekvés, az ágyhoz kötöttség, az anya, a baba és a család többi tagjának szeparálása, a babák újszülött osztályon való elhelyezése és meghatározott időközönkénti szoptatása/etetése, ablakon keresztül történő megmutatása már leginkább a múlté. Ugyan nálunk még elég lassan, de már egyre többen kezdik megkérdőjelezni a kórházi rutin beavatkozások létjogosultságát, és meggyógyítandó betegség helyett a szülést-születést újra természetes folyamatnak, elsősorban családi eseménynek tekintik.

Nem így a kisvakond sorozat A vakond és a nyuszimama című, 2002-ben megjelent mesekönyvében, melyet a Helikon Kiadó 3-6 éves gyerekek számára ajánl.

A Sehány éves kislány című könyv megfogalmazásához hasonlóan itt is ködösítés történik: „Nyuszka és Nyuszó alighogy magukra maradtak, szépen összebújtak, és nagyon boldogok voltak. Úgy egymásba bújtak, hogy a végén mintha nem is két nyuszi lett volna, csak egy. Lám, lám, ilyen a szerelem.”
Aztán amikor elérkezik a szülés ideje, a vakond és a bagoly átveszik az irányítást: „Lazuljon el, anyuka, apuka szépen megfogja a fejét, úúgy. Tessék lélegezni anyuka, tessék mélyeket lélegezni… Most gyorsabban, még gyorsabban… Majd ha szólok, kezdjen el nyomni.” Mintha a kórházi szülőszobáról hallanánk ezeket az utasításokat. A könyvben a vakond kihúzza a kisnyuszikat a hanyatt fekvő nyuszimamából, a mese animációs változatában pedig kinyomja, és nyuszipapa segít kihúzni őket.

Megjelennek a könyvben a babagondozás nem éppen természetes eszközei is: a cumi, a cumisüveg és a babakocsi. Ha ezt a mintát látja először a mai óvódás korosztály, akkor nem csodálkozhatunk azon, ha felnőve nem a természetes megoldásokat választja majd. 

A nemi életről kicsiknek - ezt a spanyol kiadás alapján készült, magyarul 2004-ben megjelent könyvet hat éves kortól tíz éves korig ajánlja a M-érték Kiadó:

Nem köntörfalaz a könyv, kétszáz oldalon keresztül nyíltan és részletesen taglal mindent, ami a kisiskolás korosztály érdeklődési körébe kerülhet. A kiadvány számtalan erénye mellett ebben a kötetben is – mint általában a kisgyerekek számára íródott ismeretterjesztő könyvekben - szinte kizárólag kórházi és/vagy medikalizált körülmények között mutatják be a szülést-születést, ezt a család minden tagja számára meghatározó életeseményt.

A kevés kivétel egyike az ausztrál szerzőpáros, Jenni Overend és Julie Vivas több nyelvre lefordított, magyarul 2008-ban megjelent Szia Baba! című könyve (Kétezeregy Kiadó), melyben életünk legszebb pillanatai a maguk természetességében jelennek meg. Még akkor is, ha nálunk másképp történt meg, mi másképp éltük át, a történet elmond valamit, amit elmesélhetünk a gyerekeinknek, és ami segít átélni, megbeszélni a szülés-születés katartikus élményét. A helyszín egy család otthona - valahol Ausztráliában, de a történet ugyanúgy játszódhat bárhol a világon, akár nálunk is. Mindezt gyerekszemmel mondja el nekünk a legkisebb testvér, őszintén, kedvesen, meghatóan, ahogyan ő élte meg a kistestvére születését, hiszen ő is végig jelen volt.

A család minden tagja kiveszi a részét a készülődésből. Megérkezik a bába - aki az anyának segít a baba világra hozatalánál - és a gyerekek nagynénje, aki kifejezetten Andris kedvéért jön. Andris még eddig sosem látott szülést, és kellően meg van ijedve édesanyja furcsa viselkedésétől, a szokatlan hangoktól. Ám a nagynéni éppen azért van ott, hogy megnyugtassa őt: minden rendben van, a babák többnyire így szoktak megszületni. Anya a vajúdás során ide-oda ringatja magát, apába kapaszkodik, végig állva marad. Andris nővérei édesanyjuk számára melegvizes tömlővel, borogatással enyhítik az összehúzódások fájdalmát. A szomszéd ajándékot hoz. A gyerekek segítenek, amiben csak tudnak, és ott vannak akkor is, amikor a baba kibújik. A bába lekuporodik az anya elé és tartja a babát, amíg az anya a karjába nem veszi őt. Megvizsgálja a méhlepényt, majd szól apának, hogy már elvághatja a köldökzsinórt. Nemsokára elbúcsúzik, másnap megint eljön. Ezen a különleges estén mindenki a kályha körül alszik, a saját hálózsákjában. Minden olyan magától értetődően egyszerű, ünnepi és természetes – mint a mesében.

Befejezésül ajánlom Feldmár András köszöntőjét, melyet Jennie Overend és Julie Vivas - Szia Baba! című könyvének 2008-as hazai bemutatójára írt:

A nők, - akár hiszitek, akár nem - voltak terhesek már azokban az időkben is, amikor még senkinek fogalma sem volt arról, mi az, hogy orvos. Hogy tudtak szülni a nők orvos nélkül? Hát természetesen. Segített nekik a gravitáció vagy nevezhetjük bátran Földanyának, és persze más nők, családtagok, bábák is jelen voltak, akik szükség esetén közbe tudtak avatkozni. A nők nagyszerűen tudnak szülni, ha ez nem így volna, már régen nem lenne ember a Földön. A természetes, háborítatlan szülés az maga a szülés. Nagy és izgalmas kérdés, hogy miért avatkozik bele a társadalom, a hatalom a természetes folyamatba, miért áll az anya és a megszületőben lévő gyerek közé, miért teszi mesterségessé azt, ami természetes, miért teszi tudománnyá azt, aminek olyan primitívnek kéne maradnia, amilyen primitív, egyszerű csak a természet tud lenni. Miért rontjuk el azt, ami önmagában jó, úgy, ahogy van?

A természetes szülés valójában nem egy választás, azt csak visszapillantva lehet tudni, hogy szükség volt-e orvosi beavatkozásra, azaz volt-e valami olyan komplikáció, ami a mama vagy a baba életének megóvása érdekében specialistát, orvost igényel.

Ha nincs komplikáció, akkor mindannyian természetesen szülünk és születünk.

Az igazi választás tehát az, hogy a mama milyen körülmények között, kinek a társaságában, hol szeretne életet adni gyermekének.

Manapság, amikor van mobil telefon, amikor mindennel felszerelt mentőautók és kórházak állnak a rendelkezésünkre, nem kell attól félni, hogy komplikáció esetén nem tud az orvos a szülő nő vagy a baba segítségére sietni. Nekünk tehát ma már nem a rossztól, a veszedelemtől, a gyermekhalandóságtól, a gyermekágyi láztól, a komplikációktól kell félni, inkább azon kell gondolkodni, hogyan lehet megkönnyíteni a szülést. Mert minél könnyebb, annál kevesebb komplikáció lesz, ebben biztosak lehetünk.

Mindenki tudja, hogy mi az adrenalin. A vészhelyzetek, a stressz, a rettegés hormonja. Abban a pillanatban, amikor adrenalin termelődik a mama testében, tehát fél vagy fázik a szülő anya, nagyon nehéz a szervezetének oxitocint termelnie, ami viszont a szüléshez nélkülözhetetlen, hiszen ez az a hormon, amely nélkül nincsenek méh összehúzódások. Márpedig rengeteg adrenalint termelünk mikor ismeretlen és klinikai környezetben vagyunk; a kórház, a műszerek, a fehér köpenyes orvos mindenkit megijeszt.

Hollandiában ahol a szülések 31% otthon történik, ahol a bábák 82%-ának van saját önálló praxisa, és ahol a kórházi szülések nagy részét is bábák kísérik, a császármetszések aránya mindössze 10% és a szüléseknek több mint 90%-ánál nem kér az anya epidurális érzéstelenítést. Az egészséges szülések aránya –amikor a baba és a mama is jól van - mindezzel együtt jobb, mint az Egyesült Államokban.

Én ebben a szép kis könyvben azt találtam legérdekesebbnek, hogy mennyire szabadon mozog a mama.

Gondoljatok csak bele, ha moziban vagy tévében szülést látunk mindig, kivétel nélkül mindig fekszik a szülő nő. Miért is?

A legenda szerint XIV. Lajos látni akarta, amikor a szeretője megszüli a gyermekét, az asszonynak tehát úgy kellett elhelyezkednie, hogy a király foteljéből kényelmesen szemlélhesse az eseményeket. Nem nehéz észrevenni ebben a történetben a férfi hatalom megjelenését, amelyik megfosztja a nőt a szabadságától és egyben megnehezíti a dolgát, sőt kockára is teszi az életét és persze a születendő gyermek életét is.

Azután összefogott a hatalommal az orvostudomány, főszereplővé vált a férfi orvos, aki a tudomány nevében lefekteti a nőt és „levezeti” a szülést. A szülő nő és születendő gyermek helyett az orvos lett a szülés sztárja.

Ma úgy látszik, valami kezd megváltozni végre. Angliában a National Childbirth Trust szakemberei elindították a „Ne szülj fekve!” mozgalmat, mert belátták azt, amit persze nem nehéz belátni, hogy szabadon mozogva, járkálva, ülve vagy állva sokkal könnyebb szülni, mint háton fekve.

Michel Odent francia szülész szerint, ha gyengéden és intelligensen hagynák az anyákat szülni, megjavulna a környezettel való kapcsolatunk. Odent saját bevallása szerint mindent a nőktől tanult, a nők iránti alázatból felhagyott a praxisával, mondván a nők mindent jobban tudnak, nincs helye férfinak, orvosnak a szülő anya mellett. Szülészi pályafutása után megalapította Londonban a Primal Health Research Centert amelynek fő kutatási területe a korai élmények hosszú távú következményeinek vizsgálata. Megállapította, hogy az anya és a természet, a környezet az újszülött számára egy és ugyanaz, azok a körülmények, ahogyan a világra jön, meghatározzák az anyjával való további kapcsolatát és így a környezettel való kapcsolatát is. Én magam több mint harminc éves praxisom során tapasztaltam, hogy a születés körüli események egy életen át meghatározóak. Tehát a szülés, születés nem csak egy pillanatnyi esemény, nem csak megtörténik, azután elmúlik, hanem örök nyomot hagy a személyiségen, bevésődik múlhatatlanul, számtalan későbbi, nehezen feltárható történés forrása lehet.

A Szia Baba könyvben a szülés családi esemény. A kulturális antropológusok biztosan ismernek olyan népeket, népcsoportokat, amelyeknek kulturális hagyományában a szülés egyike a családi ünnepeknek, sőt olyanokat is, ahol közösségi esemény. Minden változat jó lehet, ami nem vitatja el a szülő nő és a születendő gyermek elsőbbségét, amiben olyan helyzet teremtődik, ahol szégyenkezés, félelem nélkül tud figyelni az anya önmagára és gyermekére, ahol minden értük van, ahol szabadság, szeretet és intimitás uralkodik, ahol a hatalom számára nem terem babér.

Annak a kisbabának, aki ennek a könyvnek az oldalain megszületik, a jövője fényes és tele van ígérettel.

Én is így szerettem volna megszületni.

A köszöntő eredeti megjelenése: http://www.ketezeregy.hu/konyvek/szia_baba

Indexkép: TawnyNina/pixabay.com