„Életképtelen generációt nevelünk. Hol rontottuk el?” – teszik fel szakértők és laikusok nap mint nap a kérdést. Van, aki a következetes fegyelmezés hiányát, más a kütyüket, megint más a felgyorsult világot hibáztatja. És bár mindegyik megállapításnak megvan a valóságalapja, a legnagyobb probléma sokak meggyőződése szerint nem más, mint a szülő-gyerek beszélgetés hiánya.

Várhat-e a telefon?

Vekerdy Tamás írta egyszer, hogy még a nyolcvanas években vendégeskedett egy német családnál. Vacsora közben megszólalt a telefon, a társaságból azonban senki nem állt fel, hogy felvegye. A közös együttlét ideje szent volt, amelyet nem szakíthatott félbe a telefoncsörgés.

Hol vagyunk ma már mindettől? Mindenki zsebében ott a mobil, ami csipog, rezeg, zenél folyamatosan. Otthon is. Ott leginkább. Ha esetleg vagyunk is olyan jól neveltek, hogy társaságban nem válaszolgatunk az üzenetekre – ilyenből is egyre kevesebb van egyébként –, családi körben elengedjük magunkat. Hiszen a gyerek várhat.

Nem várhat. Ő várhat a legkevésbé. Ostorozzuk a mai fiatalságot, amiért a telefonját nyomkodja egész nap, pedig elég lenne csak magunkra nézni. Mi vajon nem ezt csináljuk folyamatosan?

Az osztatlan figyelem hatalma

A kicsi gyerek még gátlások nélkül követeli ki magának a szülei teljes figyelmét, ahogyan azonban nő, mintha egyre nehezebb lenne megközelíteni. Alsóban már sokszor észrevehető, hogy a szülő és a gyerek mintha nem is tudna egymással mit kezdeni. A „Milyen volt az iskolában?” kérdésre egy vállrándítás a válasz, a beszélgetési kísérletek egyre gyakrabban fulladnak számonkérésbe, kioktatásba, szemtelenkedésbe – és a végén mindkét fél úgy határoz, hogy azzal járnak a legjobban, ha kölcsönösen békén hagyják egymást.

Ez a folyamat a felnövéssel, a leválással együtt egy bizonyos pontig természetes, az azonban már nagyon nem az, ha a teljes elidegenedéshez vezet.

Éppen ezért ahogy nő a gyerek, egyre fontosabb, hogy ha beszélni akar, engedjük neki! Igen, ha a kiskamasz beszélgetni kíván, akkor legjobb, ha eldobunk kaszát-kapát, és rá figyelünk. Elég egyszer vagy kétszer lerázni – harmadik alkalom már nem biztos, hogy lesz.

Ha beszélgetni akar, ne figyeljük fél szemmel a telefont, kapcsoljuk ki a tévét, ne válaszolgassunk közben az üzenetekre. Sőt, ha csörög a telefon, azt sem muszáj felvenni. Ha a barátnőddel való kávézás közben ki tudod nyomni a telefonod, vagy el tudod a hívást intézni azzal, hogy „Most nem érek rá, bocs, majd visszahívlak”, akkor hidd el, hogy a gyereked is megérdemel ugyanennyit.

 

Ragadd meg az alkalmat!

Ne oktass ki, ne prédikálj - beszélgess!

Jó, de miről beszélgessünk a gyerekkel? Az iskoláról? Akár arról is, hiszen az egész napját ott tölti.

• Kérdezzük meg, kivel játszott, és mit.
• Beszélgessünk az osztálytársairól. Kit kedvel, és kit nem? Miért?
• Sok gyerek szereti, ha a saját gyerekkori élményeinket osztjuk meg vele. Meséljünk a régi tanítónkról, osztálytársainkról, arról, hogy miben volt más a régi iskola, mint a mostani, és miben hasonlított.
• Engedjük, hogy a kedvteléséről beszéljen! Ne mutassuk, hogy unalmas vagy bosszantó, ha őt a számítógépes játék karakterei, a tizenéves YouTube-sztárok, vagy a focisták érdeklik!
• Sok gyereknek bizonyos szituációkban ered meg a nyelve. Van, aki a fürdéskor, más vacsora közben, vagy már este, lefekvés után kezd el mesélni. Érdemes az ilyenekből rendszert is csinálni, és a szülőnek is erre készülni.
• Amennyire megoldható, minden nap jusson minden gyerekünkre néhány perc osztatlan figyelem, amikor a testvére sincs jelen.
• Ha bizalommal elmeséli, hogy valami rosszat tett, ne szidjuk össze! Ez hatalmas lépés, és nem minden gyerek jut el idáig. Beszélgessünk róla, hogy az adott tett miért nem volt helyénvaló, de ne mondjuk, hogy csalódtunk most benne! A „köszönöm, hogy elmondtad” félmondat azonban arra bátoríthatja, hogy máskor is megossza velünk, ha hibázott.

A napi hét perc a nagy átlag. Ez azt jelenti, hogy sokaknak ennyi sem jut. Ha már sikerül ezt a hét percet a gyerekre szánnunk, elindultunk a jó úton.
 

Kapcsolódó cikkeink:

• Krízis a gyermekkor közepén: 9-10 évesen minden megváltozik
• Önbizalom vagy önelégültség? Így neveljünk magabiztos, de nem narcisztikus gyerekeket!
• Építő dicséret - avagy 10 apró lépés a gyermeked lelkéhez
• Tudom, hogy lehetnék néha jobb anyukád is...

Kép: Lizardfilms / shutterstock