Aztán egyre nyugtalanítóbb a helyzet. Újabb kérdések merülnek fel. Szerelmi bánata van? Rossz társaságba keveredett? Drogozik? Bántják az osztálytársai? Kiközösítették? Megalázták? Bullying, azaz iskolai zaklatás áldozata lett? Valami szörnyű beavatási szertartáson ment keresztül? Kérdések és kérdések – válaszok nélkül. Mert a gyerek hallgat. És a szülői vár, és nem faggatódzik – ezt jól is teszi, mert ez lenne a legrosszabb.

És ha az állapota sokáig nem változik? Ha már nyilvánvaló, hogy rágódik valamin? Depresszióba zuhant? Bezárkózott? Ha látjuk, hogy valami súlyos dolog történhetett vele. Ne adj isten, megerőszakolták?, merül fel a végén. Mit tehetünk?

Jó szülő-gyerek kapcsolat esetén lányunk, fiunk előbb-utóbb beszélni kezd, elmondja nekünk, mi történt vele. De még bizalmas kapcsolat esetén se mindig vagy csak nagy sokára. Számára ez nagy szégyen – elmondhatatlan. Sok esetben a poszttraumás stressz (PTSD) vagy az ún. RTS (Rape Trauma Syndrome) tüneteit mutatja. Ha ismerjük ennek a jeleit, van esélyünk segíteni.

Faggatódzni tehát nem ajánlatos – csak beszélgetni, minél többet. A gyerek is többnyire vágyik rá, hogy kiöntse a szívét. Beszélgetni, beszéltetni és mutatni, éreztetni a feltétel nélküli szeretetünket és elfogadásunkat. És főleg meghallgatni őt. Reménykedni abban, hogy megnyílik, meg tud nyílni. A trauma utáni gyógyulás egyik feltétele, hogy tudjunk a történtekről beszélni. És megértetni az áldozattal, hogy nincs oka bűntudatra (melyet sokszor érez), igenis valami nagyon rossz történt vele, amiről ő nem tehet. Nem hibáztatja magát. De nem is szabad a történteket bagatellizálni. Nem, ez nem játék, ahogy sok elkövető próbálja elhitetni az áldozatával.
 

Milyen tünetekből vehetjük észre, hogy nagy baj van?

Az egyik a fent már említett begubódzás, magába fordulás, elnémulás. Ez egészen elfajulhat a mutizmus, a teljes némaság felé is. A korábban csacsogó, minden megosztó gyermekünk elhallgat, bezárkózik. Már zenét sem hallgat. Csak fekszik. Nézi a plafont. Tanulni nem tud. A barátait/barátnőit nem hívja fel többé. Már az okostelefonját sem nyomkodja, nem ül állandóan a facebook előtt, ami miatt korábban annyit szidtuk. Fejfájásra, betegségre hivatkozva nem hajlandó iskolába menni. Nem mosakszik, vagy túl sokat mosakszik. Megváltoznak az étkezési szokásai: koplalni kezd, vagy ellenkezőleg: habzsol. Esetleg önsértést tapasztalunk, pl. falcolást.

Valami nagy baj van.

A másik szélsőséges, de nem is olyan ritka tünet, hogy a kamasz elkezd hihetetlen módon érdeklődni a szexualitás iránt. Kihívóan kezd öltözködni. Illeti magát. Kacér, látványosan felkínálja magát fűnek-fának. És felelőtlen szexuális kapcsolatokba megy bele. Már semmi nem számít neki, nem fontos neki. Elveszti a korábbi énjét, méltóságát. A világgá kiáltja: értéktelenné váltam, nyugodtan használjatok ki! Csak egy test vagyok.

Ezt a patologikus válaszreakciót írja le Alberto Moravia világhírű könyvében, az Egy asszony és a lánya című, 1957-ben megjelent regényében, melyből ugyancsak világhírű filmet rendezett Vittorio de Sica 1961-ben Sophia Loren főszereplésével. 1943-ban vagyunk, Cesare, az özvegyasszony és tizenöt éves lánya, a félszeg, naiv, tisztalelkű, ártatlan és szűzies Rosetta Rómából a hegyekbe menekül a háború borzalmai elől. És a visszafelé vezető úton marokkói katonák, martalócok csoportosan megerőszakolják a lányt. Ezután Rosetta kifordul önmagából, kihívó lesz, durván beszél, és mindenkinek felkínálja magát. Az anyja, akinek élete értelme imádott lánya, kétségbeesetten nézi ezt a változást, a lány önmagából való kifordulását. Bármily meglepő, létezik ilyen reakció is a szexuális abúzusra. Még gyerekeknél is, akik pedofília áldozatai lesznek, előfordul hasonló viselkedés. Bizarr módon akár egy 8-10 éves kislány is kelletheti magát férfiak előtt, felkínálva magát mint egy tárgyat, melynek többé már nincs értéke.

Előfordulhat, hogy az erőszakot elszenvedő látszólag ok nélkül nevet, viccelődik – így próbálva elkerülni az összeomlást.

Mindegyik szélsőséges magatartás utalhat ilyesféle traumára.

Érdemes arról is tudni, hogy a szülők/hozzátartozók ún. másodlagos elszenvedők: őket is megviseli, megrázza, ami a gyermekükkel történt. Főleg az apák dühöt, elsöprő haragot éreznek, és bosszúra szomjaznak az elkövetővel szemben. Ez hibás út lenne, és nemcsak az önbíráskodás miatt, hanem azért, mert éppen ahhoz az agresszív viselkedésformához hasonlít, ami a gyermeke átélt, s amitől szenved.

Ha kiborulunk magunk is, akkor a gyermek megbánja, hogy bármit is mondott. Ne magával foglalkozzon a szülő, kétségbeesését ne mutassa ki, mert csak rosszat tesz vele. Az anyák érzelmi ereje vagy gyengesége befolyásolja a lányokat és a gyógyulásukat.

Az ún. akut fázisban érezhet az áldozat fizikai fájdalmat, vérezhet, fáradság, szédülés, migrén, étvágytalanság, kedélyingadozás fordulhat elő, sőt a támogató hozzátartozókkal szembeni agresszió. Ez utóbbival teszteli, hogy a szülő mérges lesz-e, vagy elég stabil-e. Előfordulhat, hogy orvoshoz kell vinni (lehetőleg női orvoshoz), de ez mindig legyen a traumát elszenvedő döntése.

Lehet, hogy nincs semmi külső jel, és emiatt azt hihetjük, hogy nem történt erőszak. Ebbe a hibába se essünk.
 

Mit mondjunk, és mit ne mondjunk?

Fontos, hogy a szülő sose bagatellizálja vagy ignorálja a történeteket. Ne mondja: Felejtsd el! Lépj túl rajta! Take it easy!

Ne mondjuk azt sem, hogy: Beszélgessünk! Sokkal inkább azt: Szívesen meghallgatlak. Az előbbinek felszólító, parancsoló hangsúlya lehet, vallatásra emlékeztetheti az áldozatot.

Soha ne faggassuk a részletekről.

Ne a szexuális aspektusra fókuszáljunk, hanem erőszakos bűncselekménynek tekintsük a történteket, és ezt kommunikáljuk gyermekünk felé is.

Ne tegyünk fel „Miért” kezdetű mondatokat! Pl.: Miért voltál ott? Miért voltál egyedül? Miért nem kiáltottál segítségért? Miért nem védekeztél? Miért nem futottál el? Ezek a kérdések azt sugallhatják, hogy a sértett maga követett el hibát, maga tehet a történtekért, valamit rosszul csinált, kihívta maga ellen a sorsot stb. Pedig az egyik legfontosabb üzenetünk az kell, hogy legyen, hogy ő semmiképpen nem felelős a történtekért. Érdemes tisztában lenni azzal, hogy aki ilyen helyzetben megpróbál ellenállni, gyakran súlyosabb erőszak áldozatává válik. A menekülés ösztönös, de ez is rizikót rejt magába: utolérhetik, bekeríthetik, és a dühös támadó még durvább lesz. Gyakori válaszreakció a megbénulás, amikor az áldozat tehetetlenül hagyja megtörténni az erőszakot. Ha ezekkel tisztában vagyunk, kevésbé teszünk fel „Miért” vagy „Miért nem” kezdetű mondatokat
 

Más utak, egyéb lehetőségek

Ha a szülő minden igyekezete ellenére sem tud segíteni, elkerülhetetlen szakemberhez fordulni. Hosszú, mély pszichoterápia segíthet feldolgozni a történteket vagy legalább enyhíteni a kínt, amelyet ezek a fiatal áldozatok átélnek.

További segítséget jelenthetnek azok az önsegítő csoportok, ahová hasonló traumát átélt emberek járnak, és megosztják egymással tapasztalataikat, érzéseiket. Felszabadító lehet látni, hallani, hogy vannak sorstársak, hasonló áldozatok.

Előfordulhat olyan, amikor valakin a hit segít. Erről szól Erwin Lutzer és Doris Van Stone Sehol sem sírhatsz c. könyve (Alcíme: A szexuális bántalmazás sebei és gyógyulásuk).

Ma már a szexuális erőszak nem tabutéma a filmek világában sem. Emlékezetes a Születésnap c. 1998-as dán film, melyben egy köztiszteletnek örvendő apa hatvanadik születésnapját ünnepli a család. És az egyik fiú – mindenkit megdöbbenésére – „köszöntő” beszédében leleplezi azt, hogy az apa gyerekkorukban molesztálta a fiait. A hatás nem az, amit várnánk. Teljes elutasítás, sőt a leleplező válik ellenséggé. Mindent áthat a tagadás, a hazugság, a leplezés, az illúzió.

2016-ben a legjobb filmnek járó Oscar-díjat a Spotlight c. film nyerte el, mely a papok által elkövetett abúzusokról szól. (A magyar Saul fia a legjobb külföldi filmnek járó Oscart nyerte el. Csak megjegyzem, ez is az erőszakról szól, mégpedig a legdurvábbról: gyilkolásról, sőt genocídiumról.)

Könyvek sora is szól a témáról, az érdeklődőknek felhívnám a figyelmét Judith Herman Trauma és gyógyulás c. könyvére, valamint a Mérgező szülők-re Susan Forward tollából.  

S a hírek is egyre többször számolnak be olyan erőszaktevőkről, papokról, tanárokról, edzőkről, sőt rokonokról, ne adj isten, magukról az incesztust elkövető szülőkről, akikről a legkevésbé gondolnánk, hogy ilyesmi tettek a kiszolgáltatott gyerekekkel, fiatalokkal.

Jó, hogy ez nem tabutéma többé. Szükséges beszélni róla, szembenézni vele és lerombolni azokat a mítoszokat, melyek között a legerősebb az áldozat hibáztatása, az erőszaktevő felmentése.

Fotó: NikiLitov/BIGSTOCK