Már többször is körbesétált, de még mindig nem tudott választani. Villanyvonata, legója, számos mesekönyve volt már, ezért most valami mást szeretett volna. Kedvelte a különleges állatokat, emiatt gyakran jártak az állatkertbe is, ezért úgy gondolta, egy játékállat lenne a legalkalmasabb ajándék a szülinapjára. Mindegy, hogy plüssből vagy műanyagból készült, számára csak az volt a fontos, hogy felismerhető legyen az állat, olyan, mint amilyen a valóságban.

Ahogy nézelődött és turkált a polcokon tornyosuló állatfigurák között, egyszer csak egy kis víziló akadt a kezébe. Ilyen állata még nem volt otthon. Ahogy meglátta, azonnal megszerette, és úgy döntött, nem is válogat tovább, azt kéri ajándéknak. Anyukája azonban a felnőtt szemével mustrálta a kis figurát, és azonnal megkritizálta a választását. „Hogy jutott eszedbe épp egy vízilovat kérni?! Ez a valóságban egy behemót, ronda állat, piszkos is, folyton a sárban dagonyázik, nagyétkű, ráadásul - állítólag - vad és veszélyes.”

De őt már nem lehetett lebeszélni róla. A szívébe zárta, megszerette. Amikor az anyukája látta, hogy nem tágít, elkezdte jobban szemügyre venni a játékot. „És még ráadásul hibás darab is. A hátán szürke foltok vannak. Vagy színhibás, vagy elázott szállítás közben, ki tudja. Selejtes, és még csak le sem árazták. Válassz egy másik darabot, vagy eleve másik állatot” - mondta.

Hamarosan kiderült azonban, nemhogy hibátlan példány nincs a kis vízilóból, de egyáltalában nincs belőle másik darab. Pedig még a raktárban is utánanézett a segítőkész eladó.

Látta anyukája arcán az elégedetlenséget, de a döntéséből nem engedett, ragaszkodott a játékhoz, így végül megvették.

Otthon a polcára tette a többi játék közé. Éjszakára azonban úgy döntött, maga mellé veszi az ágyba, nehogy már rosszul érezze magát a kicsi víziló a számára szokatlan környezetben, a szuperhősök, építőkockák, mesekönyvek, legó alkatrészek és kisautók tarka egyvelegében.

Az álom gyorsan leszállt a szemére, majd, mint valami könnyű szellő, tovaröpítette, egyenesen Afrikába, ahol őshonos a víziló.

Bőrén érezte a nap égető melegét, a hőségtől víz után vágyott. Nem messze a helytől, ahová az álom lepottyantotta, észrevett egy hatalmas vízfelületet. Elindult arrafelé. Ahogy közeledett, azonnal meglátta a vízben púposodó vaskos hátakat, a felszín alól néha levegőért felbukkanó turcsi orrokat, nagy kidülledt szemeket. A békésen pihenő, lustálkodó vízilovak - talán mert unatkoztak, vagy elbágyasztotta őket a forróság -, egyre másra nyitogatták hatalmas szájukat, amelyből rémisztő fogak meredeztek elő. Ez azonban őt nem ijesztette meg.

Ekkor a sötét, sáros víz szélén, aprócska kölyökállatot vett észre. Szegényke tanácstalanul álldogált ott. Talán életében először találkozott ilyen nagy vízzel, és nem mert belemenni. Ekkor az anyukája, egy félelmetes behemót kiemelkedett a vízből, és döngő léptekkel a partra ment a borjáért. Az általa felvert, sáros víz szerteszét fröccsent, és beborította a kis víziló bébit. Ahogy ott álldogált, a sáros vízcseppek szürke pöttyök formájában száradtak a hátára, oldalára. Pontosan olyan lett, mint az ő kis játék vízilova otthon.

Ekkor, mintha őt is érte volna a víz, megrázkódott, pedig csak az anyukája rázogatta a vállát, hogy ébredjen, fel kell kelni, várja az óvoda.

Hátizsákjába belekerült a kis játékvíziló is, akiről már biztosan tudta, hogy nem hibás áru. Nem is selejtes, csupán a rászáradt afrikai sár nyomát őrzik hátán a szürke pöttyök. És ezt el nem árulta volna semmi kincsért, ez egyedül az ő titka maradt.

Fotó: IvanAlvarez/Pixabay.com