A pillanat, amikor rájössz: fáj tükörbe nézni...

Sokszor gondolkozom azon, milyen anya is vagyok. Nem vagyok elégedett a képpel, amikor tükörbe nézek. Nem az az anya tekint vissza rám, akit régen elképzeltem, hogy lenni szeretnék. Pedig a tükör nem hazudik: egy kimerült, sokszor türelmetlen és megfásult nő néz velem szembe, a tükörképem mutatja meg azt, amit nem szeretek magamban. Fáj tükörbe néznem, pedig el kell fogadnom, hogy ez a valóság.

Nem így képzeltem el az anyaságot. Persze sejtettem, hogy nem csupa rózsaszín köd lesz az egész, de arra nem számítottam, amivel nap mint nap szembe kell néznem. Nem számítottam az állandó szorongásra, a félelem érzésére, a kétségbeesésre, a tehetetlenségre és a folyamatosan felőrlő bűntudatra. Ezek jellemzik már évek óta az anyasághoz fűződő érzéseimet. Nem tudom, miért törnek fel belőlem újra és újra ezek az érzések, kísértenek állandóan.

Mostanában azt érzem, hogy ezek nem is a saját érzéseim, talán generációkon keresztül hordozom őseim mélyből feltörő fájdalmait, traumáit, melyek bennem öltenek testet. Kutatom az okokat, próbálom megérteni, hogy mi miért zajlik bennem, keresem a válaszokat. Mert nem tudom elfogadni, hogy az anya, aki lenni szeretnék, már csak régi emlékeimben él…

Mindig úgy képzeltem, hogy tökéletes családom lesz

Mindig is úgy képzeltem, hogy ha egyszer gyerekem lesz, nagyon jó anya leszek, hogy nekem tökéletes családom lesz, hogy meg tudom teremteni a békét és boldogságot. Mindig is élt bennem az álom, hogy olyan otthonom és családi életem lesz, amit bárki megirigyelne. Néztem magam körül a „tökéletlen” világot és családokat, és megfogadtam, hogy nekem ennél sokkal jobb életem lesz, mert csak akarni kell, és csak rajtad múlik, hogyan alakul az életed. Csak szerelemből kötöm össze az életem egy férfival, aki kitart mellettem majd jóban-rosszban. A gyerekeimnek csodálatos értékrendet adok át, és megtanítok mindent az életről és a szeretetről.

Egyetlen dolgot nem vettem számításba: hogy az élet igencsak megtréfálhat, és összetalálkozva életem szerelmével olyan gyermekeink születnek, akik tökéletesen leképeznek bennünket, egyesítve  minden jó és rossz tulajdonságunkat.  Így kaptam meg a világ számomra legkülönlegesebb gyermekeit, hihetetlenül okos, gyors észjárárú és kreatív, de egyben brutálisan akaratos, lobbanékony, kiszámíthatatlan, türelmetlen és az érzelmein uralkodni teljességgel képtelen gyermekeket – önmagunk gyönyörű kicsi másait. Tökéletes kombó apából és anyából, megvan bennük minden, ami bennünk is, és ez így van jól. Ők tükröznek vissza bennünket, minden pozitív tulajdonságunkkal és hibáinkkal együtt.

Ki szeret farkasszemet nézni a kicsi önmagával?

Sosem értettem, mit jelent, amikor azt mondják, hogy ami a másikban zavar, az benned van meg, ezért önmagadban kell keresned a választ. Amióta gyerekeim vannak, már tökéletesen értem. A gyerekem önmagam tükörképe, amit ugyanúgy nehéz elviselnem, mint a tükörből rám visszanéző képet.

Hiszen ki szeret farkasszemet nézni kicsi önmagával, ugyanazokkal az erőteljes érzelmekkel felvértezve? Ha nem élném át minden nap ennek nehézségeit, talán még nevetni is tudnék rajta, jobb napokon meg is teszem. Nagyon vicces tud lenni, amikor pici önmagam toporzékol, mert nem kap meg valamit, mert várnia kell valamire, mert elvették a játékát, mert nem pont ugyanolyan méretű és ugyanolyan színű a süti, mint a testvéréé, ha nem teljesítem azonnal minden kérését, és ha merek egy kis időre nem rá figyelni. Vicces, de egyben iszonyú fárasztó, főleg, hogy már mindkét gyerekkel bőven kinőttünk a dackorszakból.

Nem szűnnek a dührohamok, az agresszív kitörések, a sírások náluk, ugyanúgy, ahogy bennem sem szűnik a mindent elsöprő pánik, az elveszettség és tehetetlenség érzése. A szaranya vagyok érzés egyre csak erősödik.

Hogyan is lenne képes egy gyermek uralkodni magán, ha a saját édesanyja is állandóan a kiborulás szélén van? Ha anya láthatóan fél, retteg, bizonytalan, hogyan is várható el egy gyermektől, hogy képes legyen önmagát szabályozni? Ha anya elmerül a kétségbeesés tengerében, hogyan tudná egy kisgyermek megtapasztalni azt a biztonságot, mely a nyugalmat hozná meg végre?

Ördögi kör: félek, és ez átragad a gyerekeimre is

Tudom, hogy minden bennem van, most már értem, de ebből az ördögi körből nagyon nehéz kilépni. Félek, mert már több ezerszer kellett megtapasztalnom, hogy kicsúszik az irányítás a kezemből, hogy nem vagyok képes uralkodni a helyzeten. A félelem rezgései pedig átkúsznak a gyermekeimre. Látják, hogy anya nem áll a helyzet magaslatán, ami bennük is rettegést szül. Anya sem tudja, hogy mi a megoldás, ezért ők is bizonytalanok. Minden kiszámíthatatlan körülöttünk, semmi nem megy terv szerint, ami tovább fokozza a szorongásunkat. Az enyémet és az övékét is. És ahogy bennük nő a szorongás, úgy tör utat magának az agresszió, mert a kettő mindig kéz a kézben jár. A zaj és kiabálás pedig bennem vált ki pánikrohamot. Olyan ez, mint egy önmagába visszatérő nyolcas, egy hurok, a hullámhegyek és völgyek szűnni nem akaró hullámvasútja. Vagy ha más szemszögből nézzük – az autizmus szimbóluma.

Nehéz magadat szeretni, ha olyan anyává váltál, aki sosem szerettél volna lenni...

Úgy tűnik, hogy nincs megoldás. Pedig ha egy probléma létezik, létezik a megoldás is rá, ez örök igazság. A megoldás pedig bennem van: szembe kell néznem azzal az anyával, aki a tükörből visszanéz rám. És nem elég szembenéznem, hanem el is kell fogadnom, és teljes szívemből át kell ölelnem önnön magamat, azt a kisgyermeket, aki bentről üvöltve sír, hogy szeressék. Szívből, feltételektől mentesen. Ez az a feladat, mely oly egyszerűnek tűnik, számomra mégis iszonyú nehéz. Dúl bennem a nem-elfogadás, a gyűlölet, amikor ismét legyőznek a bennem rejlő démonok. Nehéz magadat szeretni, ha olyan anyává lettél, aki sosem szerettél volna lenni…

Én mégis hiszek magamban

Belenézek ismét a tükörbe, és már képes vagyok látni a haragom mögött a félelmeket, a szorongásom mögött a fájdalmakat, a pánik mögött a kétségbeesést, a bűntudat mögött a rettegést. Nem adom fel, és megkeresem ezeknek az érzéseknek a gyökerét, mert ott van a kulcs is, mely a célomhoz vezet. Ha feltárom és elfogadom, ami bennem van, ha képes vagyok átölelni és szeretni a kicsi énemet, tudom, hogy minden megváltozik majd. Akármilyen hosszú is az odavezető út, nem térek le róla, mert csak így győzhetem le az önmagamban rejlő sötétséget. Csak így tárulhat fel az a fény, mely mindannyiunk lelkében ott rejlik.

Hiszek az erőmben, hogy le tudom tenni az általam cipelt terheket, melyeket elődeim hagytak rám tudattalan.

Hiszek magamban, hogy képes vagyok változtatni, hogy én leszek az a láncszem, ahol megszakad végre az ismétlődő minta.

Hiszek benne, hogy felül tudom írni a bennem kísértő múltat, hogy szebb jövőt fessek a gyermekeim számára. És akkor végre a tükörből visszanéző anya egy olyan tükörkép lesz, melyre igazán büszke lehetek…

Forrás: Kontroll-Álom / Facebook 
Indexkép: Depositphotos.com