A CsaládiNet szakértői CsaládiNet Szolgáltatás Közvetítő Kalkulátorok Hírlevél feliratkozás
SZAKÉRTŐKMUNKAKÖZVETÍTŐKALKULÁTORBABA-MAMA HÍRLEVELEKFOGANTATÁSTERHESSÉGBABAGYEREKNEVELÉSTB, PÉNZÜGYEKÉLETMÓD, EGÉSZSÉGSZABADIDŐRECEPTEK

Kommunikáljunk pozitívan! - Kommunikációs tévutak és kiutak felnőtt gyerekek és szüleik kapcsolatában 1. rész

Frank Orsolya - 2020-01-13
Nehéz témához nyúlok itt, mert mindig nehéz, ha attól kell tartani, hogy valaki megbántódik. Pedig istenigazából nem is "az Anyuról" meg "az Apuról" lesz itt szó, hanem arról a kommunikációs eszköztárról, amelyet ők is úgy örököltek a saját szüleiktől, nagyszüleiktől, és amelytől talán ők maguk szenvednek a legsúlyosabban.
Kommunikáljunk pozitívan! - Kommunikációs tévutak és kiutak felnőtt gyerekek és szüleik kapcsolatában 1. rész

Fiatal felnőttek és szüleik kapcsolatáról van szó: kommunikációról, feszültségekről, lelki sebekről, távolságról. Szóba kell hozni, mert olyan jelenség ez, amely nyomán rengeteg szeretet megy veszendőbe, emberi kapcsolatok csúsznak félre, családok szakadnak szét, pedig mindez elkerülhető lenne.
A negatív családi kommunikáció népbetegség, és ezzel sokat veszítünk. Hiszen mód, és szükség is lenne rá, hogy érzelmileg táplálják és támogassák egymást a generációk. A sérülések egy része pedig súlyosabb annál, hogy szó nélkül elmehetnénk mellettük. A helyzet mindkét oldal számára gyötrelmes, pedig lehetne rajta változtatni, és nem is olyan nehéz, ha mindkét oldal hajlandó tenni érte. Kérlek hát, Olvasóm, drága Anyu/Apu, kedves szülőtárs, hogy végy egy nagy levegőt és ne sértődj meg, hanem azt vedd ki az itt következő írásokból, ami a saját életedet és kapcsolataidat megkönnyítheti!

Harminc körüli fiatalok és tisztes negyvenes családanyák/apák életében sok fájdalmat, energiaveszteséget okoz a saját szüleikkel fennálló feszült, disszonáns kapcsolat. Vágynának is egymás figyelmére, támogatására a felek – felnőtt gyerek és szüleje – és távolítanák is egymást, hisz a kapcsolatokat terhelő sok sérelem, értetlenség, tehetetlenség sokszor már ledolgozhatatlannak tűnik. Mivel a fiatalok felnővén már ritkán fogalmazzák meg a szülőnek, hogy istenigazából mi az, ami elriasztja őket, és mi az, amitől működhetne a kapcsolat, talán hasznos lesz itt megmutatni, ők hogyan élik meg azt, amit az Anyu/Apu biztos nem is úgy akart mondani, üzenni… de ami a számukra ebben a formában nem emészthető. Azért is érdemes végigrostálni ezeket a megéléseket, fájdalmakat, mert egy biztató jelenségre is figyelmes lettem: egyre több hatvan körüli, fölötti szülőről hallom, hogy tanulni akar, a mai realitásokhoz igazítani a stílusát, kapcsolatkezelését; hogy érdekli a kommunikáció, hogy sok keserves egymás-gyúrása nyomán fejlődésnek indult a szülő-gyerek kapcsolat… Bizony a kommunikációs kultúraváltás a mai nagyszülői generációba is kezd beszüremleni. Ahogy egy hetven felé ballagó férfiról mesélte nemrégiben a felnőtt gyermeke: - Képzeld, az Apu tök cuki volt, saját magát állította le. Belekezdett valami okosságba, aztán azt mondta: „Na de nem adok tanácsot. Meséld tovább!” Ennyi kell. Lám, a legkisebb változtatás is rögtön feltűnik, az eredmény pedig öröm és jóérzés.

 

Anyu hangja

„Haragszik rám a lányom/fiam, távol tartja magát vagy az unokáimat, nem értem, miért… Áldozatosan felneveltem, végigdolgoztam érte az életemet, most is csak a jót akarom nekik, nem ezt érdemlem, kétségbe vagyok esve. Ráadásul rossz nézni, mennyi mindent nem jól csinálnak… A hajam is az égnek áll tőle, ahogy nevelik azt a szegény gyereket, vagy ahogy a háztartásuk kinéz… És nem engedi, hogy segítsek, annyira goromba, hogy a szívem szétfacsarodik tőle, hát ezt érdemlem én? Az a szerencsétlen férje/felesége meg, hát arról jobb nem is beszélni, látom én előre, nem lesz ennek jó vége… Mindig próbálom figyelmeztetni a gyerekemet, szóljon a párjának, hogy… , mert ebből így baj lesz… De ettől is csak ideges lesz rám, elutasít, sőt: a múltkor már odáig jutottunk, hogy…” – így Anyu.

 

A fiatalok hangja

A fiatalok részéről ezzel szemben ilyesfajta panaszokat hallani: „Anyu csak kritizál, mindenbe beleszól, kiül az arcára, hogy elégedetlen velünk, az egész életünkkel. Ha belép az ajtón, már görcsbe rándul a gyomrunk és csak várjuk, mikor fog beszólni, milyen célzások jönnek… Ráadásul arra se lehet rávenni, hogy normálisan segítsen, mert mindent máshogy csinál, mint ahogy kérjük, mindent jobban tud, és az egészben nincs semmi köszönet… Szóval nem éri meg az egész, úgyhogy végül sajnos arra jutottunk, hogy inkább megoldjuk nélküle, és csak annyit találkozunk vele, amennyit nagyon muszáj. Pedig hát ez sem jó, hiszen…” . (A panaszok túlnyomó többsége az anyákra vonatkozik – talán mert hagyományosan tőlük várnánk a több érzelmi támogatást, kedvességet, vagy talán mert az ő érzelmi jelzéseik látványosabbak. Ugyanakkor az apák kivonulása és közönye, vagy szigora és agressziója szintén súlyos hiányokat hagy maga mögött. És persze azzal is segíthetnének a férfiak, ha pár szelíd és józan szóval helyre tennék Anyu aránytévesztéseit.)  

 

Kommunikációs tévutak

Megannyiszor fájó szívvel figyelem, ahogyan ezek az Anyuk/Apuk belefutnak a késbe – a csapdába, amit maguknak állítottak, nagyrészt öntudatlanul. Közelítenek jóindulattal, segítő szándékkal, sokszor még a meglátásaikban is sok igazság van, mégis megsebzik magukat, a gyereküket (pláne a menyüket, vejüket…). Ezért aztán persze ellenállással találkoznak, és sokszor tényleg nem értik, miért. Időnként nehéz elhinni, hogy ne hallanák, mennyire bántó, ahogyan megnyilvánulnak; nehéz megérteni, miért nem szívlelik meg a fiatalok kérését, panaszát – de az látható, hogy ők is szenvednek.

A háttérben legtöbbször két fő érzelmi mozgatórugó tapogatható ki: a szorongó, aggodalmas féltés, hogy a fiatalok hibáznak az életvezetésükben; másfelől pedig a szülő saját vágya a figyelemre, közelségre, elismerésre, arra, hogy fontos/hasznos lehessen, része a gyermeke életének.

Tény, hogy nem könnyű dolog elegánsan és jóérzéssel átlépni a „felnőtt gyerek szülője” szerepbe. Annál is inkább, mert sokan egy régi, hagyományos elképzelést hordoznak arról, hogy mit jelent felnőtt gyerek szülőjének lenni – öntudatlanul is a saját édesanyjuk, nagyanyjuk alapján megformált elképzeléseket, várakozásokat. Fontos lenne tudatosítani, hogy ez a szerep ma nagyon mást jelent, mint egy-két nemzedékkel ezelőtt. És a kommunikációs stílussal kapcsolatban is van helye tudatosításnak: meg kell tanulnunk észrevenni a különbséget negatív és pozitív kommunikáció között, és tudatosan törekedni a pozitív, kapcsolatépítő beszédmódra. Ehhez nyújt segítséget a következő néhány cikk.


Gyerekkor régen és ma

Persze tudjuk, hogy Anyuék mennyire másban nevelkedtek: vészterhes, kilátástalan időkben, egy olyan társadalomban, ahol félelem és küszködés közepette, egy zárt és sivár világban tényleg nem volt okuk azt érezni, hogy az ember a maga sorsának a kovácsa, hogy jövőjük a saját kezükben van, a saját ügyességüktől függ. Tudjuk, hogy azok a szülők, akik őket nevelték – a háborús generáció a maga rettenetes traumáival; sokszor iskolázatlan, a puszta létért küszködő, súlyos problémákkal terhelt családok – bizony nemigen láthatták el Anyuékat olyan kifinomult kommunikációs eszköztárral, amely a 2020-as évek igényeinek is megfelelne. Örültek, hogy élnek. Az ő gyerekkorukban kénytelenségből is erős volt a nagycsaládi összetartás. Még akkor is efelé billent a mérleg, ha a nemzedékek együttélése messze nem hozott magával felhőtlen kapcsolatokat és sok helyütt nagy erejű, domináns nagymamák igazgatták a fiatalok életét.


Mentség vagy csak magyarázat?

Természetesen van tehát magyarázat a generációk közti stíluskülönbségre – de kérdés, hogy meddig mentség ez a magyarázat. És főként: hogy jó-e nekünk bármire az, hogy van magyarázat. Hiszen lehet nekem magyarázatom arra, hogy miért egy ötven évvel ezelőtti kulcsot hordozok a kulcscsomómon mondjuk a családi víkendházhoz – ha azon a házon azóta háromszor zárat cseréltek, és az én kulcsom az ezredik próbálkozásra sem nyitja az új zárat… akkor sajnos a magyarázattól sem fog megnyílni az ajtó.

Mert bárhogyan nézzük is, a fiatalok által felpanaszolt megnyilvánulások sokszor valóban elhibázottak. Technikailag hibásak, negatívak, bántóak, ártóak – és nagyon nem ideillőek egy olyan korban, amikor épp kommunikációs kultúraváltás zajlik, és a fiatalok közül sokan már anyanyelvi szinten használják a pozitív és racionális kommunikáció eszköztárát, és a fülük is kiélesedett erre.

Nemigen lehet vitatkozni azzal a ténnyel, hogy a negatív kommunikáció rombolja a kapcsolatokat, sebzi, sokszor megnyomorítja azt, aki ilyen érzelmi étrenden nő föl. Hiszen ugyanazt a dolgot meg lehet fogalmazni negatívan, azaz epésen, gúnyosan, bántón, úgy, hogy az a mondat üt, csíp, fáj, mint az ostorcsapás, és ezzel védekezésre, bezárulásra kényszerít; vagy meg lehet fogalmazni ugyanazt pozitívan, azaz kedvesen, tapintatosan, érezhető jóindulattal, előremutató, segítő módon. Lehet túlzón és sarkosan fogalmazni, vagy lehet árnyaltan és pontosan. Lehet olyan hangon, mint egy katonatiszt és lehet melegen, kedvesen, szeretettel, drukkolással. Lehet folyamatos szorongást és bizonytalanságot sugározva vagy lehet nyugodtan, derűsen, olyan ember kisugárzásával, aki ügyesen, értőn éli az életét. Ha nagyon le akarjuk egyszerűsíteni a dolgot: a kommunikáció lehet negatív vagy pozitív. A pozitív épít, a negatív rombol. Merthogy a kommunikációban a hogyan mondom sokszor többet számít, mint a mit mondok.


Minták nélkül nehéz!

A fő ok természetesen az, hogy Anyuék generációja nem volt abban a helyzetben, hogy gazdag eszköztárat kaptak volna meleg, gondos, fejlesztő kommunikációra, gondolkodásra, érzésvilágra. Ez pedig elsősorban a saját vesztesége, saját keresztje ennek a nemzedéknek. Nemcsak azért, mert elégtelen kapcsolatok veszik őket körül. Közérzetben, életvezetésben, testi és lelki egészség terén is nehézségekkel küzdenek. Sok rossz gondolattal, szorongással és megbántottsággal gyötrik magukat, testi-lelki egészségük romlik és nem is szokták meg, hogy tegyenek ez ellen, ott sem, ahol még bőven lehetne. Korán zárnak: sokan hatvan körül már lehúzzák a redőnyt, nem tanulnak újat, nem igyekszenek fiatalosak maradni, nem tartanak lépést a világgal. Kevesen tudnak jó életminőséget teremteni maguk körül (még akkor is, ha életminőségen nem életszínvonalat értünk, azaz nem elsősorban anyagi tényezőket).

Kétségtelen: a kádári évek kultúrája vagy a rendszerváltás utáni harminc év bizonytalansága és kudarcélményei nem arra tanították az embereket, hogy tudják egyszerűen jól érezni magukat, meglátni a jót, vagy hátradőlni és elégedetten, kisimultan, örömmel végigtekinteni a dolgokon – még azon sem, amin lehet. Így viszont sajnos a gyermekeikre és azok életére se elégedetten, hanem a megszokott aggódással, értetlenséggel, mindenen izgulva, mindenütt veszélyt sejtve tekintenek. Ha Apu vagy Anyu nem érzi nyeregben magát a saját életében, akkor azt is nehezen fogja elhinni, hogy a gyerekek tudják, mit csinálnak. Még kevésbé fogja azt sugározni: bízom benned, büszke vagyok rád, csak így tovább, gyermekem.


Üzenőfal Anyu és Apu felé

Mindezt persze a fiatalok sem feltétlen látják át, és nem is mindig fogalmazzák meg pontosan és befogadhatóan az érzéseiket szüleik kommunikációja kapcsán. Még kevésbé adnak kézzelfogható receptet arra nézve, hogy mi lenne a jó működés kulcsa. Fájdalmat okozni sem akarnak; a változásban sem igen mernek reménykedni; sokan pedig arra jutottak, hogy nem éri meg, mert az Anyu olyan mértékű sértődéssel, sírással, demonstrációval bünteti az érzések közlését, hogy a legolcsóbb, ha némán túllépünk az ilyesmin. A fiatalnak is fáj, hogy nem hallották meg, ami neki fontos, és a szülő sem tudja átélhetően megfogalmazni, mivel küzd – így beáll a sakk-matt és a fájdalmas távolság, a kínos egyensúlyozás.

Változás ebben csak akkor lehet, ha egyfelől Anyu/Apu is esélyt nyer, hogy tisztán lásson; hogy receptet és útmutatást kapjon élete talán legfontosabb kapcsolatában, másfelől pedig a fiatalok is nyitnak, ha Anyu/Apu valami újjal próbálkozik. Ezért az alábbiakban bemutatjuk a leggyakoribb kommunikációs tévutakat a fiatalok szemszögéből, afféle üzenőfal gyanánt Apu-Anyu felé. Mindegyik panasz kapcsán azonnal ötleteket is adunk, hogyan is nézhet ki ezeknek a kudarcra ítélt megnyilvánulásoknak a pozitívabb párja – a régi kulcs helyett az az új, ami talán még megnyitja azt a kicsit már berozsdásodott zárat.

Tény, hogy a bizalom visszaépítése időt és kitartást követel. A generációk közötti kapcsolatok a felhalmozódott rossz érzések ellenére is javíthatók a jelenben, ehhez azonban szükséges, hogy mindkét oldal tegyen a kapcsolat tisztulásáért. Ha Anyu/Apu változtat, próbál nyitni, félénk lépéseket tesz a változtatás felé, akkor fontos, hogy ezt a fiatalok is arányos nyitással jutalmazzák, megerősítsék – legalább annyival, hogy elfogadják, azaz nem utasítják el durván. Sok év csalódásai után ez a nyitottság is igényelhet lelkierőt. A sorozatot záró cikkünk – „Hogyan segíthetsz Anyunak jó anyu lenni?” – a fiataloknak ad recepteket, miként építhető újra a szülő és felnőtt gyermeke kapcsolata új, a számukra is örömtelibb formában.

A sorozat további részei:

Kommunikáljunk pozitívan! Tévutak és kiutak felnőtt gyerekek és szüleik kapcsolatában 2. rész

Kommunikáljunk pozitívan! Tévutak és kiutak felnőtt gyerekek és szüleik kapcsolatában - 3. rész

Kapcsolódó cikkeink:

Kép: fizkes / shutterstock

 

Közösségi hozzászólások:
© 2004-2021 Családi Háló Közhasznú Alapítvány - minden jog fenntartva.
Ügynökségi értékesítési  képviselet: Adaptive Media
A szerkesztő ajánlja