Most szedtem le a szárítóról a ruháidat. Összehajtogattam és minden egyes ruhadarabhoz kötődik valami emlék. Beleszagolok és nem az öblítő illatát érzem, hanem a te illatodat. Amikor elalszol, én még akkor is az orromat fúrom a hajadba és ezredjére is hálát adok az égnek, hogy te vagy nekem. Figyelem, ahogy szuszogsz, ahogy a kis kezeddel elengeded a kezemet, ahogy egyre mélyebb álomba merülsz. Pár napja nem láttalak csupán és ez az idő számomra végtelennek tűnik. Nincs perc, hogy ne jutnál eszembe, nincs pillanat, amikor ne csengene a fülemben a hangod. Nincs alkalom, hogy a telefonomat lesve ne várnám, hogy megcsörrenjen és beleszólj vidáman, hogy „Szia, Mami”, és csacsogj és beszélj és mesélj, mindegy, hogy mit, csak halljalak. Ez a hiány nem hasonlítható semmihez sem.

Nem olyan vagy, mint az anyám, vagy az apám, nem olyan, mint egy szívig hasító szerelem, nem hasonlítható semmihez sem ez az érzés. Anyai érzés ez, amit csak az anyák érezhetnek. Fáj, nagyon fáj, a torkomban dobog a szívem és küzdök a könnyeimmel ezeket a sorokat is írva, mert annyira szeretnélek már átölelni, agyonpuszilgatni, vagy csak látni az arcodat, azt az édes kis pofit, a huncut mosolyodat, hallani a kacagásodat, látni a csínytevéseidet.

Kell, kell az én-idő is, nélküled is kell lenni néha, hogy töltődjek, mert te bizony nem pihensz egy percet sem, jössz-mész, intézkedsz, beszélsz megállás nélkül, kérdezel, ügyködsz, pörögsz. Jó nekem néha pihenni. De csak egy kicsit. Maximum egy napot. Vagy kettőt. De egy hét is egy végeláthatatlan kínlódás, akármit is teszek, mert ott vagy minden mozdulatomban, ott vagy az életem minden egyes apró, láthatatlan részletében, minden ki nem mondott gondolatomban és meg nem fogalmazott érzésemben. Soha nem hittem volna, hogy létezel majd, te, aki a magad 20 kilójával és 5 életévével olyannyira befolyásolni leszel képes az életemet, hogy semmi és senki másra nem vagyok képes koncentrálni. Mert nincs pillanat, hogy ne gondolnék rád, hogy vajon most mit csinálsz, mit eszel, hogy érzed magad, vajon eszedbe jutok-e?

Nem akarom, hogy hiányozzak, nem akarom, hogy azt hidd, hogy azért nem vagy velem, mert eldugítottad legutóbb a wécét. Szeretném, ha azt tennéd, amit mindig is mondtam: Érzed jól magad, bárhol is vagy, én mindig itt vagyok neked, bármikor hívhatsz, amikor eszedbe jutok, élvezd a nyarat, a nyaralást az édesapáddal, a pancsolást, a meleget. Tudom, hogy jól érzed magad. És borzasztóan örülök ennek.

Te vagy az egyetlen személy a Földön, akivel szemben soha, egyetlen másodpercig sem voltam önző és, ha rólad van szó, én nem magamra gondolok. Nem érdekel, velem mi van, csak te legyél jól és legyél boldog. Ha mellettem, mellettem, ha nélkülem, akkor nélkülem. Bármit megtennék érted. Csakis érted.

Neked odaadom a pizza közepét is és én rágom a kemény szélét. Odaengedlek a repülőn az ablak mellé, mert tudom, hogy te legalább annyira imádod nézni a fel és leszállást, mint én. A Napról, a felhők felett már nem is beszélve. A tengerparton sem akarok már napozni órákat, hanem inkább bent vagyok veled nyakig a vízben és várom veled a nagy hullámokat. Nem akarok már a kisszobában aludni, pedig ott jobb az ágy, hanem megyek veled oda, ahova szeretnéd, hogy neked legyen nyugodt éjszakád, te álmodj szépeket, te hunyd le úgy a gyönyörű szemed, hogy boldog és elégedett vagy. Már nem akarok trendi kisfiút csinálni belőled, nem kergetlek az ovis ünnepség előtt a vaxszal, hogy égnek álljon a hajad, ahogyan a többi kisfiúnak is. Úgy legyen, ahogy te szeretnéd. Nyald le. Nem kell annak felállnia, mint a többieknek. Ha fáradt vagyok, akkor is lemegyek veled biciklizni meg a játszótérre. Megveszem a 86. rolettit is, mert tudom, hogy szereted és ezen kívül nem is eszel édességet, mert azokat meg nem szereted. És nem segítek feltenni a hózentrógered, mert tudom, hogy neked ez kihívás és szeretsz vele bíbelődni. Én nem akarok tenni már semmit. Tudom, hogy a szíved, az eszed a helyén van, mi, te meg én, egyensúlyban vagyunk. Én csak azt szeretném, ha boldog lennél. De elviselhetetlenül hiányzol...

Ha hívsz, nem mondom ezt neked, hogy minden nap egy kicsit belehalok. Nem mondom, hogy várom már, hogy lássalak, nem mondom, hogy bárcsak már itt lennél, nem mondom, hogy minden áldott este a könnyeimmel küszködöm, mert olyan ez, mintha egy darabot téptek volna ki belőlem.

Ha hívsz, azt mondom, jaj, de jó, hogy jól érzed magad. Élvezd! Én majd vágom a centit, mint a kiskatona, én vezeklek azért, mert néha biztos lehetnék jobb anyád is, tudom. Tudom, hogy néha én is türelmetlenebb vagyok, hogy nincs mindig elég időm és energiám rád, tudom. Ha egyszer nagy leszel, majd elmondom ezeket neked. Azt is, hogy majd te is ezt fogod érezni a saját gyerekeddel kapcsolatban, ha elmegy egy táborba például. Én „csak” az anyád leszek, egy természetes támasz, egy biztos pont, ami az embernek megadatott és fel sem tűnik, hogy van egy őrangyala születésétől kezdve. De majd, ha neked is gyereked lesz, érezni fogod azt, hogy milyen is az a legszorosabb kötelék, az az elszakíthatatlan lelki köldökzsinór, ami a gyerekedhez köt... Semmi máshoz nem fogható, félelmetesen erős kapocs, amelyet csakis anya érezhet a gyereke iránt.

Elmondhatatlanul hiányzol.

Az egyik nyuszidat itt hagytad nekem.

Vele alszom ma este...

Forrás: Leitner Olga
Kép: Barta IV / Flickr.com

betöltés...