A gyerekek előtt elég volt hetente egyszer kitakarítani, most meg már úgy érzem, hogy egész nap csak pakolok

A kisfiam megkérdezi, hogy hintázhat-e. Mondom, persze. Felakasztjuk a két szoba közé, hintázik. Aztán megunja, és legózni akar. Bemegy a gyerekszobába, kiborítja az egész halom legót. A nővére meg közben Barbie-sat játszik, de nem akárhogy. Mindegyik babát megfürdeti a fürdőszobában. Úszik az egész lakás. Remek. Minden samponos, szappanos, és amikor rászólok, próbálja ugyan feltörölni, de közben véletlenül lever a polcról egy sor flakont. 

Hát így megy ez nálunk. Azt már nem is részletezem, hogy szokta a kislányom kifesteni a babái körmét körömlakkal, vagy hogy hány legódarabkára szoktam rálépni éjjel, amikor kimegyek pisilni. 

Most biztos azt gondolják az olvasók, hogy ez a mi hibánk. Mármint a szülőké, akik nem tanítják rendre a gyerekeket. Pedig egyáltalán nem erről van szó. 

Elpakoltatok velük egy kupacot, de valahogy mindig azzal a lendülettel keletkezik egy másik is. 

És ez csak a játékok. A konyháról még nem is beszéltem. Az egyik úgy eszik, hogy közben több van az ölében, mint a szájában, de nem baj, kicsi még, tanulja az evést. A másik meg segíteni akar, de bár ne tenné, mert csak hátráltat. A tojást úgy pucolja, hogy a tojáshéj darabkák szanaszét hevernek a földön, amikor pedig panírozunk, valahogy az egész lakás tiszta liszt.
 

Most azt játsszuk, hogy anya nem csinál rendet!

De csinálni kell, és ugyebár hagyni kell a gyereket kibontakozni is. És mire a férjem hazaért, én minden áldott nap főtt étellel és tiszta lakással vártam, sehol semmi káosz, sehol semmi rendetlenség. 

De megmondom őszintén, én ebbe valahogy nagyon belefáradtam. Meg abba is, hogy a férjem szerint nem nagy dolog egész nap együtt lenni a gyerekekkel. Szerinte olyan, mintha egész nap nyaralnék. 

Aztán egy kicsit mérges lettem. Utána meg nagyon. 

Felmentem a közösségi oldalra, ahol egy anyukáknak szóló csoportban vettem észre egy jó kis játékot. Gondoltam, kipróbálom. A játék lényege, hogy anya egy kicsit hátradől, és nem csinál semmit. 

Nem pakol el a gyerek után, nem pakol el apa után, nem pakol el senki után. Nem mossa ki a szennyest, nem viszi ki a szemetet. 

Na, én azt gondoltam, hogy nálam ez a játék egy nap után bedől. De tévedtem. 

1. nap

A padlóra kiöntött a kisfiam valami ragacsos gyümölcspürét. Senki se takarította fel. A férjem bedobta a zokniját a kanapé alá, a szemetet nem vitte ki senki, a kutya meg sáros lábbal feküdt fel a kanapéra. 

2. nap

A padlón még mindig ott a ragacs. Közben valami más is belekerült, aminek már szaga is van. Az, hogy én nem takarítok és nem csinálok rendet, még mindig nem tűnt fel senkinek. 
 

Dadion Gomez képe a Pixabay-en

3. nap

A férjem megkérdezte, hogy miért nem vasaltam ki az ingét a tárgyalásra. Kezdik észrevenni, hogy itt valami nem stimmel. A gyerekek az apjukhoz rohangáltak, hogy mit vegyenek fel, mert kerestek egy szoknyát és egy nadrágot, amit nem találtak meg, de cserébe az egész lakásban szétdobálták a ruhákat. A vacsora, amit a férjem próbált kutyulni, odaégett, így rendelnünk kellett helyette. A tűzhelyet senki se takarította le. 

4. nap

Eddig bírtuk. A lakás felismerhetetlenné kezdett válni. Már őket is zavarta, hogy nem találják a holmijaikat, hogy folyton rálépnek valamire vagy belelépnek valamibe, aminek nem kellene ott lennie. Könyörögtek, hogy térjen vissza a régi anyu. Én nyertem. 

Tanulság: 

4 nap láthatatlanság kellett ahhoz, hogy végre lássanak, és értékeljék, mennyi munkám van mindebben. Amúgy meg rájöttem valamire... jobb békében élni a kupival, mint azon aggódni, hogy mikor lesz már végre rend. 

Indexkép: Karolina Grabowska fotója a Pexels oldaláról