A CSALÁD ISSZA MEG A LEVÉT?

Alkoholbetegség a partner számára - a hozzátartozók oldala
 

Mekkora lehet a valószínűsége annak, hogy az én családomban is van alkoholbeteg?

A számok alapján egy húsz fős családi ünnepen szinte biztos, hogy van köztünk egy alkoholbeteg. Férj, feleség, nagybácsi, nagypapa, unokatestvér lehet az, tehát nem egy láthatatlanul távoli rokon. Lehet, hogy ő egy vicces nagyivó, talán még nem függő... Az alkoholhasználati zavarba az is belefér, hogy még nincs testi függőség, de a személy rendszeresen lerészegedik, és ez kárára van a munkahelyén és a családi kapcsolataiban is. Ő még abba tudná hagyni az ivást fizikai tünetek nélkül, de már érintett.

Ha azt mondom, hogy egy húsz fős játszótéri közösségről beszélek, tehát húsz szülő, mondjuk huszonhat gyerekkel…

Magyarországon nagyjából egymillió alkoholbeteg van, de ez a szám egyes felmérések szerint másfél-kétmillió is lehet, tehát statisztikai értelemben jó a meglátásod. Nagyjából minden családban egy embernek problémát okoz az alkohol, vagyis a játszótéri közösségbe is jut egy problémás alkoholhasználó.

Milyen utunk vezet a gyanútól a bizonyosságig, amennyiben a férj vagy a feleség iszik? Van egy lappangó időszak, amíg az egyik fél titkolózik, a másik pedig hárít? Meddig hallgatnak?

Nem így szokott ez kezdődni, hanem megismerkednek, összekötik az életüket, és a férj (ha a tipikusabb példánál maradunk, és a férfi az alkoholbeteg) eleinte minden este iszik egy-két sört, ami elfogadott a társa részéről. Egyébként a kultúránk is elfogadja, sőt támogatja is az alkoholfogyasztást, hisz „mindenki iszik” – így mondjuk.

Egy idő után a feleség általában jelzi, hogy ez így már nem lesz jó, a férj pedig azt mondogatja, hogy abbahagyta: – ezután válik a függő zugivóvá, ekkor kezdi titkolni a szenvedélyét.

„Három sör meg egy feles?  Az még nem sok” - gondolja, meg hogy kijár ennyi vigasz a munka után. A férj ígérgetni kezd, bizonygatja, hogy nem iszik, az asszony meg kis rakétásüvegeket talál a szekrény mélyén.

Mi jár ilyenkor a nő fejében?

A feleség fel van háborodva, és mélységesen csalódik a férjében. Lebukás után nagy veszekedések jönnek, és sok feleség kutatni kezd a férfi táskájában, szekrényében, vagy amikor hazaér a férj, akkor rá kell lehelni a feleségre, hogy vajon ivott-e útközben.

Ezzel elindul egy olyan folyamat, melyben a nő rengeteg energiát fektet abba, hogy ellenőrizze a férfit. Ez arra készteti a férjet, hogy úgy igyon, hogy azt a nő ne vegye észre. Máris egy játszmában vagyunk, az „Úgyis megtalálom, ha valamit ittál” -viselkedéssel szemben a „Dehogy találod, én jól ki tudlak játszani” áll, és ezek a játékok lassan kitöltik a teljes kapcsolatukat.

Ez egy tipikus helyzet, amit leírtunk, de persze tudjuk, hogy nem csak a férfiak lehetnek alkoholbetegek.

Sokféle női ivó is van. Ismerünk olyat, aki simán megissza mindenki előtt a maga alkoholmennyiségét. Olyan irodai dolgozó is van, akiről csak azt veszik észre a kollégái, hogy délután már nem olyan jól fog a feje, mint reggel nyolckor, esetleg valami olyan tömény italt kortyolgat óránként, aminek nincsen szaga. A női italozást nem támogatja annyira a hagyomány, így ők inkább válnak titkos spájzlátogatóvá. Sok nő a szerhasználati késztetés kapcsán inkább gyógyszerhez, nyugtatóhoz nyúl. A női ivók egyébként lényegesen, nagyságrendileg kevesebben vannak, mint a férfiak.

Többször hallottam már róla, hogy fiatal asszonyok arról panaszkodnak, hogy a szexuális élet teljesen elhal a házasságban, a férfi nem igényli az együttlétet. Állhat e mögött is alkohol?

Lehet ilyen háttér, igen. De hogy azért nem kezdeményez a férfi, mert iszik, vagy azért iszik, mert nem tudja megkívánni az együttlétet, azt nehéz kibogozni.

Mi a helyzet a tagadással? A játszótéri anyukák mind úgy tűnnek, mintha mind tökéletes kapcsolatokban élnének.

Kifelé általában jelen van a tagadás, ezek a családok nagyon igyekeznek egy ideális képet mutatni a közösségnek, befelé viszont szenvednek. Ez évekig-évtizedekig eltarthat, amíg a baj csak mélyül, a szerepek bebetonozódnak, értékes idő vész kárba.

„Mindenki szokott esténként egy kicsit iszogatni” – mondják ezek a nők, miközben mentegetik a hozzátartozójukat. Mikor egy családi rendezvényen az alkoholfüggő ember botrányt csinál, vagy egy ültő helyében elalszik valahol, akkor kell ezzel szembesülni, vállalni.

Az általunk vázolt helyzetben a férfi iszik. Miért is fordulna meg a nő fejében, hogy neki kellene segítségért fordulnia? Hiszen nem ő a problémás személy, nem ő az, aki nem tudja megállni az ivást.

Szerintem inkább a szégyenérzet az, amiért sokáig és sokan nem keresnek külső megoldást. Nem az a probléma, hogy az alkoholfüggő saját problémájaként tekint az ivásra – épp ellenkezőleg. A nők sok esetben maguk akarják és maguk próbálják megoldani a helyzetet a saját eszközkészletükkel, kutatják az alkoholt, megszégyenítik, gyerekszerepbe rakják a függőt, akit nekik kell ellenőrizni. Amikor látják, hogy mindez hosszú ideje nem vezet megoldáshoz, csak akkor kérnek segítséget. Ha hamarabb megjelennének a szakembernél, elmondanánk nekik, hogy ez rossz irány.

Tudatában vannak a hozzátartozók, hogy hamarabb is kérhetnének segítséget, mint hogy már a válást fontolgatják, vagy pánikbetegek lesznek, esetleg más komoly betegséggel reagálnak a stresszre?

Abban ritkán kérnek tőlünk segítséget, hogy nekik miben kellene változniuk vagy változtatniuk. Jellemzően inkább azzal szoktak kezdeni, hogy csináljunk valamit a partnerrel, szereljük meg.

Tényleg, miért is nem jön ki a súlyosabb esetekben a mentő, viszi el a részeg családtagot, és utalják be egy kötelező elvonókúrára?

Azért, mert az érvényes jogszabályaink szerint mindenkinek joga van halálra inni magát. Nem ellenkezik a törvénnyel, hogy annyi sört vagy tömény italt vegyek a boltban, amitől májzsugorodásom lesz. Nem szegek ezzel törvényt, tehát senkinek nincs joga kényszerintézkedést tenni ellenem, amennyiben nem vagyok ön- és közveszélyes.

A szocializmus alatti kényszerelvonókúrák a mai tudásunk szerint teljesen csődöt mondtak, mert azon alapultak, hogy lehozták a klienseket az alkoholról a testi függés erejéig, de belül nem történt meg bennük az a változás, ami saját döntést eredményezett volna. Az elvonóból sokan egyenesen a kocsmába mentek.

Hiába a testi elvonás, ha nincs hozzá lelki támogatás, az alkoholfogyasztást a lelki függés így újra előhívja. Az alkoholról leállni, az nem azt jelenti csupán, hogy valaki nem iszik. Ezt a szintet „száraz alkoholizmusnak” hívjuk, ilyenkor a függő erőből, de belső változás nélkül próbál ellenállni a sóvárgásnak. A „józan alkoholista” viszont már a társaságban sem kínlódik, ha isznak körülötte. A belső átalakulás után az alkoholista örül a józanságának, a döntésének.

Kevés, ha kényszerrel elveszik az alkoholbetegtől az alkoholt, de még az is kevés, ha ő maga erőből leteszi. Belső átalakulásnak kell történnie, ezt kell támogatni, kísérni és fenntartani. A támogató közösségnek állandóan jelen kell lennie az alkoholbeteg életében.

Jó – mondhatnám kissé indulatosan -, de akkor legyen közössége az otthon gyereket nevelő kismamáknak, a liftfóbiásoknak és a cserebogár-rajongóknak is.

Igen, mindenkinek legyenek közösségei! Az alkoholizmust úgy érdemes látni, hogy ez egy tünetmentessé tehető gyógyíthatatlan, gyakran halálos betegség, amelyben a tünetmentesség fennmaradásához támogató közösségben zajló életmód szükséges. Aki függő volt, az is marad, ezzel minden nap foglalkozni kell. A mogyoróallergiához is hasonlíthatjuk: a mogyoróallergiás teljes életet élhet, ha nem jut a szervezetébe mogyoró. Ha viszont bejuttatja, akár bele is halhat. Nincs gyógyult mogyoróallergiás, csak olyan, aki kerüli az allergént.

Alkohol használati zavar vagy alkoholizmus – mit segít rajtunk, ha egyre szebb nevekkel illetjük a családokat tönkretevő problémát? Változtat a gondolataimon, érzéseimen és viselkedésemen az, hogy a függőt betegnek tartom, vagy önzőnek?

Van olyan szervezet, amelyik használja az alkoholizmus szót, és ez nem zavarja őket. Elég, ha a hozzátartozó azt látja, hogy a szeretettének problémája van az alkohollal, nem kell diagnosztizálni, pláne nem ítéletet mondani felette.

Kié a probléma?

Egyrészt nyilván az alkoholbetegé. Ugyanakkor a szenvedélybetegséget kapcsolati betegségnek is nevezhetjük, hiszen egy családban mindenki problémája hatással van mindenkire. Az alkoholbeteg családtag viselkedése kihat a többiekre, a többieké pedig rá, így kialakul egy olyan viselkedési mintázat, ami az alkoholfogyasztás köré épül.

Sok esetben ez tartja fenn és konzerválja a problémát. A megoldás felé az visz minket, ha betegségnek tartjuk az állapotot, ha úgy viszonyulunk hozzá, hogy ez nem az akaraterőn múlik. A függő ember csupán akarattal nem tudja letenni a poharat, és az sem segít, hogy sokáig önmaga előtt is tagadja a problémát.

Milyen gondolatok és érzelmek fogalmazódnak meg a társ fejében-szívében, amíg körvonalazódik a helyzet, amíg akuttá válik a probléma?

A házastárs legtöbbször meg akarja menteni a partnerét, és ez érthető, azonban tudomásul kell venni, hogy senki nem tud a másik helyett leszokni az alkoholról. Minél többször vallanak kudarcot a megmentésére irányuló próbálkozásai, annál inkább elszánt lesz, és annál inkább magáénak érzi ezt a szerepet. A megmentő szerep együtt jár a házastárs gyermekkorúvá tételével,: ezek kifejezetten ártalmas irányok. Azt mentjük meg, aki nálunk kisebb, gyengébb, gyámoltalanabb – ezzel a viselkedéssel azt közvetítjük a társunknak, hogy nem vagyunk egy szinten, hogy lehajolunk hozzá, hogy nálunk van a hatalom. A házasság valójában két egyenrangú ember szövetsége, a megmentő felbukkanása felborítja az egyensúlyt és mindenkit megingat a helyzetében.

Hogyne kezelném gyerekként, ha négykézláb mászik a padlón és elmosódott szavakat dünnyög…

Ha gyerekként kezeled, akkor ő is megpróbál gyerekként viselkedni és kijátszani téged. Minél inkább ellenőrzés alá vonod, ő annál inkább megpróbál hozzájutni ahhoz, amit ez a gonosz felnőtt elvett tőle, pedig annyira kell neki. Ennek nincs vége, te kontrollálod, ő meg becsap. Végtelenített szalag.

Ha a példánál maradunk: tisztelt férjem, légy szíves kászálódj föl onnan és fáradj a vacsorához?

Lehet, hogy ha a padlón fekszik, akkor ott kell őt hagyni. Nem kell felcipelni az ágyra. Persze ne fulladjon meg a hányadékában, de ha a padlón van, maradjon is ott. Majd, ha kijózanodott, akkor egyedül felkel. Ha megéli a saját mélypontját, ha megélheti, ha engeded neki, hogy megélje, akkor dönthet a változtatásról. Szintén nem vezet eredményre a bántás, a szidalmazás, minősítgetés, megszégyenítés, ezek a felborult egyensúly jelei.

Mit tegyek, hogyan forduljak hozzá, ha nem szidhatom, és nem is menthetem meg?

Érdemes én-üzeneteket megfogalmazni. „Nekem ez nagyon fáj, nekem így nagyon rossz, komolyan aggódom érted az ivás miatt” – ezek jó mondatok. Érdemes pozitív módon fogalmazni: hiszek benne, hogy le tudod rakni a poharat, hogy van megoldás. Milyen jó volt az az este, amikor józan voltál, és hajnalig beszélgettünk. Érdemes tömören fogalmazni, dicsérni, kifejezni azt, hogy mi az, ami a te számodra jó és mi az, ami már nem fér bele.  Jó ötlet előre kimásolni egy telefonszámot, a terápiáról megosztani információt, prospektust elé tenni, biztosítani arról, hogy mellette leszel, ha végig csinálja.

Miért nem tudom őt megváltoztatni? Miért nem változik meg értem?

Az alkoholbetegség sok esetben egy kétszemélyes játszma. Nem a véletlen műve szokott lenni, ha valaki függőt választ társnak, esetleg több párkapcsolatában is egymás után. Aki mindig alkoholistába botlik, annak a származási családjában többnyire volt függő. Ő sokszor gyerekként próbálta a szülőt megmenteni, és ezt a szerepet viszi a házasságába is. Az ismerős helyzeteket teremtjük újra, mert furcsa módon az tűnik számunkra biztonságosnak, még akkor is, ha szenvedtünk benne.  Olyan ez, mint egy színdarab, ahol ki vannak osztva a szerepek és mindenki a saját szerepét játssza, aszerint cselekszik. Amíg ezen nem tudunk változtatni, minden ugyanúgy marad.

A társfüggő szó nagyon ijesztően hangzik. Mi után sóvárog a társfüggő? Lehet, hogy lényegében ő is „szerhasználó”?

A társfüggőség nem azt jelenti, hogy valaki szereti, ha egy részegen gajdoló férfi teszi neki a szépet, vagy bántalmazza őt. A társfüggőség lényege, hogy a másik szükségleteit a magáé elé helyezi. Az ilyen ember igazából a társa életét éli. Gyakran kötődési sérülések állnak a háttérben, amelyek miatt a kapcsolatban elmosódnak a határok közte és a partnere között

Nem ez a házasság fogalma? Nem arról kell szólnia a kapcsolatnak, hogy segítünk a másikon? Nekem nőként mindig is ezt mondták és a filmek is azt súgják, hogy a szerelem egy határtalan, egymásba folyó, együtt mindent legyőző érzés. Még egy vámpírral is együtt tud élni egy ügyes nő, nemhogy egy alkoholistával… Az összeolvadás és határtalanság nem a szerelem szinonimája?

Vannak országok, ahol maga a társfüggés szó is értelmezhetetlen, mert ott a női alárendelődés a normális. A  mi kultúránkban a kiteljesítő kapcsolatban mindkét fél szükségletei egyformán kell, hogy latba essenek, bár a magyar tudatban valóban megvan némi falvédő-kultúra nyoma a mindent megbocsátó asszonyról, de ezt nem boldog házasok írták.  Az összeolvadás a kapcsolat kezdeti szakaszának fontos élménye, de ideiglenes állapot. Az a jó, ha a saját igényeinket, a saját szükségleteinket is meg tudjuk fogalmazni a partnerünk számára.

Nem naivitás azt gondolni, hogy ha a nők nem lennének önfeláldozók, akkor is működnének a családok?

Valóban, jellemzően a női önfeláldozás a gyakorlat, és ki is termeli az alkoholista házastársakat, akiket a feleség megment, felteszi őket az ágyra, rendbe rakja a dolgait, kimossa a hányásából. Az alkoholizmust valakinek a családból gondozni kell ahhoz, hogy elterebélyesedjen és mindent betöltsön. Ez jó sok munka gyümölcse.

Tehát az is egy jó út lehet, hogy mivel közös a probléma, én fordulok segítségért, hogy a társfüggésemen dolgozzunk? Mi a dolgom önmagammal? Ha én változom, változik a helyzet?

Érdemes az alkoholproblémával küzdőt arra biztatni, hogy keressen segítséget. De a hozzátartozónak is érdemes eljönnie, és tisztázni azt a szerepét, hogy miképpen van benne a probléma fenntartásában.  A párterápia rengeteg változást hozhat. A mintázatot felismerhetjük és felülírhatjuk, és ha másképp működik a párkapcsolat, nem lesz szükség arra, hogy az alkoholbeteg továbbra is igyon.

A társfüggőség olyasmi, mint egy hiányos mondatban egyedül álló társhatározó – írja Szauer Ágoston költő egyik versében.  Amikor megmentem a társamat, akkor nem is hős vagyok, hanem buta?

Vagy mártír. Azt a szerepet nagyon szokták szeretni, mert hatalmat ad, tiszteletet vált ki a környezetből, és még zsarolás alapja is lehet. Az asszony, aki látástól-vakulásig dolgozik, míg ez a részeg disznó csak elfekszik…

Vagy a szeretet mozgat, vagy hatalomvágy… Egyre inkább úgy látom, hogy csak ez a két út van. Hatalmam lehet azzal, hogy iszom, vagy akár azzal is, hogy mártír vagyok, a szeretet azonban tért enged a másiknak, engedi választani.

A hatalomért való küzdés sosem boldogság. Két egyenrangú ember szövetsége, akik képviselik egymás és önmaguk szükségleteit: ennél jobbat még nem találtak fel. Ezen túl minden játszma vesztes játszma, amelyben mindkét fél csak folyamatosan veszít, elveszíti önmagát, egymást, a teljes életet. Nem vagy rossz társ, ha határokat húzol! A kontúr láthatóvá tesz, kiemel.

Nem az a lényeg, hogy elfogadom a másikat feltételek nélkül? Talán feltétele van a feltétel nélküli elfogadásnak is?

Feltétel nélkül elfogadni a párunk személyét lehet, de nem minden viselkedését. Ebben így egy gondolkodási hiba van, amivel sokan vissza is élnek, manipulálnak vele. Az alkohollal való visszaélés nem tartozik az elfogadandó viselkedések közé! Az elfogadás nem egyenlő a támogatással, nem kell mindenre bólogatnom, amit a társam csinál. A szerető hozzáállás az, hogy a szeretetet nem vonom meg tőle, de nem támogatom a függését.

Mi számít veszélyeztetésnek gyermekvédelmi szempontból? Milyen szempontokat kell mérlegelnem, ha alkoholista párom mellett gyerek is van? Hol a végső pont, ameddig mellette állhatok?

Ha a partner agresszív, kiabál, rombol, bántalmaz, azt nem kell, és nem is szabad elfogadni. Ez már a gyermek veszélyeztetése, olyan környezeti háttér, ahol az ő biztonsága nincs megteremtve. Ha ebben maradok a gyermekkel, akkor kárt okozok neki.

Mit vár el a gyerekvédelem ilyen esetben a szülőtől?

Kereken fogalmazok: semmilyen körülmények között sem szabad eltűrni a bántalmazást. Nem létezik olyan helyzet, amikor az agresszió, akár érzelmi, akár fizikai jogos lenne. A szociális ellátórendszer segít a bántalmazottnak , vannak olyan titkos otthonok, ahová elmenekítik őket.

Ha fogom a gyerekemet és egy táskát, majd az utcáról felhívom az OKIT számát, nekem lesz ma éjszaka hova lehajtanom a fejem?

Legjobb a családsegítő szolgálatra bemenni és ők segíteni fognak. Bántalmazás esetén már aznap nem kell hazamenni! Egy-két este lehet, hogy krízisszállón, nem különösebben otthonos körülmények között kell aludni, de azután az OKIT talál védett házat. Aki újra akarja kezdeni, meg tudja tenni.

Mit tud tenni a RÉV Szenvedélybeteg-segítő Szolgálat?

Eljöhet hozzánk maga a szenvedélybeteg egyéni konzultációra, de jöhet a hozzátartozó is, egyéni, vagy csoportos foglalkozásra. Párterápiára, családterápiára érkezhetnek együtt is, akár gyerekkel, nagyszülővel is, itt közösen beszélgetünk arról, hogy ki mit tud tenni azért, hogy megváltozzon a helyzet. Minden szolgáltatásunk ingyenes és nincsenek hosszú várólistáink. A szakembergárdánkban pszichológus, szociális munkás, szociálpedagógus,  gyászcsoport-vezető, családterapeuta, pszichiáter és művészet-terapeuta is van, tehát sok oldalról közelítünk a megoldáshoz. A  GAMMA GT alkoholisták önsegítő csoportja keddenként tart gyűlést nálunk. Érdemes előtte ideszólni, de akár jövő kedden is be lehet csatlakozni hozzánk.

• RÉV Szenvedélybeteg-segítő Szolgálat
• 06-1-466-44-55
• Budapest, 1115 Bartók Béla út 104.
• https://rev.karitasz.hu
• Országos Kríziskezelő és Információs Telefonszolgálat (OKIT) +36 80 20 55 20

Indexkép: Depositphotos.com