Ilyen alapokkal az újdonsült szülő pusztán jószándékból lesz én-központú, vagyis nárcisztikus, hiszen a párkapcsolat, és a gyerekvállalás gondolata azért merül fel, hogy ő “valakinek érezze magát”. Ennek a másik oldala, hogy a párnak és a gyereknek is “az lesz a dolga”, hogy az ő jóságát, odaadását, netán áldozatait értékelje, nem pedig az -főleg a gyerek esetében -, hogy megismerje a világot és önmagát.

Az ilyen “életprogrammal” induló szülő sokszor válik - ma divatos kifejezéssel - “helikopter-szülővé”, aki állandóan a gyereke felett köröz, kontrollálja, félti, aggódik, stb.

Miért van erre szüksége?

Első körben: mert ha nem a gyerek lenne a fő fókuszban, akkor “kénytelen” lenne saját magával foglalkozni, amit viszont eleve el akar(t) kerülni.

Második körben: fél, hogy ha nem figyel mindig, akkor a gyereknek valami baja lesz, amiért ő lesz a felelős, viszont ha ő hibázik, akkor már nem lehet jó szülő, ami nem megengedhető, mert ő jól akarja csinálni!

Harmadik - legmélyebb - körben: így biztosítja tudattalanul azt, hogy a gyerek ne váljon önállóvá, ne nőjön fel, mert akkor rá, mint szülőre nem lesz szükség… vagyis elvesztené azt a “szerzett identitását”, hogy ő (jó) szülő.

Milyenné válik egy ilyen légkörben élő gyermek?

Röviden: iszonyatosan szorongóvá. Neki pl. egy mászókára felmászás nem a játék, a felfedezés, a mozgás örömét jelenti, hanem azt, hogy: “vajon jól csinálom?”
Közben remeg a lába, retteg, és nagy eséllyel nem tud felmászni, hívja a szülőt, hogy segítsen. A szülő megy, de egyrészt bosszankodik, hogy “milyen béna gyereke van, leég a többi szülő előtt”, másrészt “örül”, hogy segíthet, mert így szükség van rá - vagy leesik...

Mindeközben a jelenet egyik szereplője sem veszi észre, hogy nem a mászókára mászás veszélyeiről szól mindez, hanem arról, hogy a szülő azon retteg, hogy nem lesz elég jó szülő, a gyerek pedig attól, hogy a szülő csalódik benne, mert nem sikerül neki biztosítania mindezt...

Sokszor még szavak szintjén is elhangzanak ilyenek, hogy: “jaj, most mitől félsz annyira, nem is olyan magas az a mászóka, nézd már, az a kicsi is hogy felmászott…”
vagy: “anya szomorú lesz, ha nem eszed meg, amit főzött neked...”,
vagy: “...ne kelljen benned csalódnom”,
sőt: “ha ezt/azt megteszed, akkor nem foglak szeretni...”.

Mi lenne az ideális?

Nos, kommunikáció - üzenet - szintjén könnyű megfogalmazni: az, ha a szülő azt képviselné, hogy: “Megbízom benned, menj és csináld, és ha nem megy, szólj, akkor jövök és segítek. De menj és csináld!”

Erre a gyerek menne és csinálná azt, ami amúgy is “gyárilag” benne van: felfedezné a világot és ezáltal megtapasztalná saját magát biztonságos keretek között.

Viszont - ahogy az elején írtam is - egy identitás-hiánnyal szülővé vált “fel-nem-nőtt” nem képes ezt megvalósítani, hiába olvasta el, hogy így kell csinálni...

Ezért az első lépés: annak belátása, hogy nem tudom ki vagyok, mik az erősségeim, gyengeségeim, ezért azt teszem a fókuszba, hogy ezt megismerjem.

A második: Ha van gyerekem, akkor - természetesen a biztonságos keretek és figyelem megtartásával - vissza kezdem fordítani a figyelmem magamra (is), és megfelelő hangsúlyt fektetetek a saját szükségleteim kielégítésére (is). Ha még nincs gyerekem, akkor pedig ugyanúgy a magam megtapasztalása kell, hogy a fókuszba kerüljön - és addig nem vállalok gyereket, amíg azt érzem, hogy magam nem találtam meg - fő vonalakban - életem értelmét.

Harmadik: annak belátása, hogy mindez nem fog menni egyedül, mert pont azért nem vagyok képes mindezt megélni, működtetni, mert az én szüleim sem voltak képesek mindezt megadni nekem, így nincs mintám arra, hogyan tud természetesen működni - olvasni meg nem elég róla... Tehát: szükséges egy olyan segítő/terapeuta, aki a saját folyamatában már eljutott idáig - nem a “papír” a lényeges -, mert csak ő tud hiteles tükör és minta lenni ebben a nehéz önismereti folyamatban.

Nyitókép: Depositphotos.com

betöltés...