És a történet ott végződik, hogy egy mosolygó fiatal nő a fotókiállítása megnyitóján a meghatottságával küzd. A szorongás, a szomorúság már csak a lelkén kívül, a falon függő művészi képeken jelenik meg.
 

Ebben a világban harmónia, rend és szépség van, a fájdalom szintet lépett, és ajándékká vált mások számára, üzenetek hordozójává.

 – Csak akkor lehet felfedezni, ha nagyon alaposan szemléljük, hogy ennek a lónak a hatalmas és szelíd szemében valahol ott vagy kicsiben, tükröződsz benne – nézem a falon a képeket.  

 – Igen, ez még a fekete-fehér időszakból való. Rájöttem, hogy egy lelkileg nagyon érdekes láncolat fedezhető fel, amire fel lehet fűzni a képek sorrendjét: a gyógyulásom története. Színesebb, érdekesebb, vidámabb témák és látásmód jelenik meg a felépülés egy-egy pontján. A legelső fotóm még akkor készült, amikor először voltam képes átmenni a tőlem tíz perce lakó anyukámhoz, babakocsiban tolva a kisfiamat, és útközben felfedeztem egy göcsörtös fát. Úgy festett, mint aki már-már feladja, de az egyik ágán mégis apró zöld hajtásokat hozott. Rögtön eszembe jutott hozzá a cím: Mindig van kiút. Akkor én voltam az a fa! Azonosultam vele, és egyben jel volt számomra, annak a jele, hogy még az út elején tartok, de elindultam, újra kis hajtásokat hozok…

Mindig van kiút

 – Az akkori állapotodat jól jellemzi, hogy minden fotód fekete-fehér volt.

 – Van egy olyan magányos fáról készült fotóm, ami télen készült, és bár amúgy is szürkés és fehér volt akkor a táj, a gépemet is fekete-fehérre állítottam, mint ahogy az akkori agyam is fekete-fehérben érzékelt. Ruhátlanul – ez lett a kép címe, és ugyanolyan megfosztottan, didergőn és pőrén áll rajta az a fa, ahogy én éreztem magam.
 

Ruhátlanul

 
– Hogyan érkeztél meg ebbe a lelki sivatagba?

 – A lányomat 35 éves koromban szültem, a legnagyobb boldogságban. Akkoriban is hallottam róla, hogy vannak szülés utáni depresszióval küzdő édesanyák, de azt gondoltam erről, hogy hogyan nem lehet örülni egy kis új életnek? Hogyhogy nem tesz boldoggá valakit, hogy ott lehet a babával, hogy az egy rendkívül boldog időszak kell, hogy legyen!

A kisfiamat 41 éves koromban szültem. Néha arra gondolok, hogy anyukám generációja húsz évesen hozta világra az első gyermekét, míg az én kortársaim tíz évvel később kezdenek mindent. Úgy érzem, hogy sem a lelkünk, sem a szervezetünk nem tudott alkalmazkodni ehhez a gyors változáshoz. Aki érzékenyebb erre, annál bizony felborulhat az egyensúly. Nálam felborult.

 – Lehet, hogy ebben annak is van szerepe, hogy 35-40 évesen már van egy karrierünk, amiből nehéz visszamenni újra garázst építeni a padlón egy négyévessel? Az életnek ebben a stádiumában talán egy kicsit frusztráló, hogy vissza kell venni egy felnőtt, komoly elfoglaltságból. Te pedagógus voltál, felelős hivatásod volt.

 – Sokat lehet olvasni arról, hogy 40 éves kor után egy nő már az önmegvalósítással foglalkozik, a kiteljesedéssel, egzisztenciális léptékváltással. Én azt éltem meg, hogy nem ott tartok, ahol a szervezetem tart. Az sem mindegy, hogy az ember nagyon tudatosan tervez-e gyermekvállalást, vagy spontán adódik a helyzet. Engem nem tudatos tervezés vezérelt, ez is közrejátszhatott. Örültünk, és vártuk a kicsit nagyon, de nekem már a terhességem sem volt könnyű, küszködtem a magas vérnyomással, amire a várandósság ideje alatt nem szedhettem gyógyszert. A szülés alatt emiatt egy komoly veszélyhelyzet alakult ki, az agyvérzés kockázata az egekbe szökött, amikor a fiam már a szülőcsatornában volt. Gyorsan be kellett fejezni a szülést, mert mindketten életveszélyben voltunk. Engem nem avattak be abba, hogy miért lett mindenki olyan feszült körülöttem, és gyakorlatilag sokkolt, hogy a szülés után óránként jöttek vérnyomást mérni, és egy idő után közölték: nem mehetek haza, amíg az érték nem rendeződik.

 – Úgy látom, irgalmatlanul rád ijesztettek.

 – Azt éreztem, hogy fuldoklok attól, hogy nem értik meg, nekem haza kell mennem a kisfiammal, és otthon tudnék rendeződni.
 

Minden felbolydult körülöttem, csak a negatívumokat hallottam meg, mindenkitől ezt kaptam: otthon, egyedül akar agyvérzést kapni a gyerekével? Mikor végre hazamehettünk, én szélsőségesen rossz élményekkel kezdtem a kismama-időszakot. Traumatizált állapotban léptem át a küszöböt, olyannak láttam magamat, mint egy almát, amin kívülről nem látszik semmi, de belül rohadni kezd.

A veszélyérzet mélyen megérintett, felkészületlen voltam, nagy bizonytalanságot éltem meg. A gyerekorvossal sem tudtam már beszélni, csak sírtam. Az ebben az időszakban a kisfiamról készített képeimet most is alig bírom megnézni, mert nem csak őt látom ezeken, hanem az én akkori állapotomat is. A beállítások, a távolság, a színek is beszédesek. Most kívülről látom, hogy milyen mély gödörben voltam akkor.

 – Mi dominált ebben a félelemben, az egészségügyi állapotod, a kontroll elvesztése, vagy a kiszolgáltatottság az egészségügyi személyzetnek?

 – Én számoltam magamban. Hogy akkor hány éves korukig tudom követni őket az úton? Csak azt hallottam meg, hogy bármikor életveszélybe kerülhetek, ezt sulykolták, ez tartott rémületben. Nem szedhettem nyugtatót, így a negatív gondolatok spiráljába kerültem. Küzdöttem az alvásproblémával, stresszel, bizonytalansággal, felborult bioritmussal, fáradtsággal, és egy ponton átbillentem a veszélyes korláton.
 

A fiammal kellett volna lennem, figyelni, segíteni, ellátni őt, én pedig egy homályos világban rettegtem. Ezekben a hetekben szinte nem is ettem, ha anyukám nem jön, és nem etet meg, akkor talán sose ülök asztalhoz.

 – Nem jutott eszedbe, vagy a gyerekorvos eszébe, hogy ez maga a gyermekágyas depresszió?

 – Nem. Csak azt éreztem, hogy rossz helyzetben vagyok, és nem tudok belőle kikeveredni. Az én szervezetem úgy reagált erre, hogy alvásba menekült. Anyukám végig mellettem volt, neki köszönhetem, hogy eljutottam odáig, hogy legalább az alapdolgokat ellássam. Megérkezett reggel fél nyolckor, és nem volt kérdés, hogy fel kell kelni az ágyból, mondta mindig, hogy mit csináljak, nekem nem ment könnyen semmi, de éreztette velem, hogy muszáj. A szorongást testi tünetekre vittem át, és legalább 15 orvos látott azokban a hetekben.

 – Egyik sem említette a depressziót a tünetek hátterében?

 – Ők minden panasz mögött csak az adott szervrendszer működését nézték, röntgenképet, laborleletet, nem engem egészben. Az én tudatom is teljesen beszűkült ebbe az irányba. A háziorvosom vetette fel először a diagnózist, amikor Andor már három hónapos volt. Akkor éltem meg a mélypontot, közel voltam az összeomláshoz, és segítségül hívtam egy ismerős pszichológust. A hipochondria átvette fölöttem a hatalmat, úgy éreztem, meg fogok őrülni, nem voltam ura önmagamnak. Folyamatosan éreztem – bár kimondani akkor még nem tudtam –, hogy csapkodnak a hullámok és elborítanak, hogy idegen tőlem az a személyiség, akivé váltam. A személyiségem került „másállapotba.”

 – A férjed mit látott ebből, ő hogyan élte meg?

 – A férjem dolgozott. Reggel ment, vitte a lányunkat, este jött haza, és én úgy láttam, megijeszti az állapotom. Elhitte, hogy szenvedek, de nem tudott mit kezdeni a helyzettel.
 

Próbált megnyugtatni, de ez nekem már nem volt elég, a tanácsokat már meg se hallottam. Egyszer megkérdezte: ha találnak benned valami betegséget, akkor megnyugszol? Ez ijesztő volt, de egyfajta tükör is.

 – Lehetséges, hogy könnyebb volt megbirkózni egy testetlen szorongással úgy, hogy inkább valami konkrét okot igyekeztél találni neki.

 – Igen, a pszichológussal később beszéltem erről, és elindult valamiféle enyhülés. Egy éven keresztül jártam hozzá, és megerősödtem abban, hogy nincs olyan múltban gyökerező problémám, amit terápiával kéne megoldani, nekem inkább gyakorlati segítség kellett abban, hogy mit csináljak. Nem feldolgozatlan trauma volt a háttérben, teljesen más ok volt a történtekre. A pszichológus szerepe abban volt hasznos, hogy visszajelzést tudott arról adni, hogy a viselkedésem és a gondolataim hol helyezkednek el a valósághoz képest. Egyfajta rendszert is vitt az életembe, ami nagyon fontos volt, biztonságot, kiszámíthatóságot nyújtott. Jó volt, hogy engedett sírni, hogy egy tőlem független ember mondta ki, hogy ez elfogadható ebben a helyzetben. Később tanácsadóhoz jártam, aki abban segített, hogy több célom is legyen, mint a túlélés, hogy hogyan rendezzem be a napomat, hogyan szerezzem vissza a kontrollt az életem fölött.

 – Ekkor már egy éve fotóztál, igyekezted meglátni a mindennapi képekben, tárgyakban a jelentést, a jelenlétet. Az egyik fotón ez a vesszőhinta gyönyörű szép rajzolatú, hátulról látjuk, hogy kilógnak belőle a kalimpáló gyereklábak, a barátságot, a gyermeki titkokat, meghittséget, menedéket is ábrázolja.

 – Nekem az is sokat számított akkor, hogy amíg a környezetemet néztem, le tudtam állni az önmagam figyelésével. Elkezdtem kifelé nyitni, nyitott szemmel, előre tekintve járni, nem a földre hajtani a fejem. Segítségek voltak az azonosulások is, fával, tájjal, felhővel…Később ehhez a technikai tudást tettem hozzá.

 – Közben folyamatosan javult az állapotod.

 – 21 hónapig szoptattam a fiamat, és amikor kezdtem leválasztani őt, folyamatosan éreztem, ahogy tisztul a tudatom. Ez is azt igazolta számomra, hogy nem lezáratlan gyermekkori trauma, vagy kapcsolati zavar okozta az állapotomat. Ez hormonális hatásra lobbant be, és magának az állapotnak a része volt a bűntudat és lelkiismeretfurdalás is. Jó, ha az ezzel küszködő nőben ezeket megerősítik, és nem hagyják elmerülni az önhibáztatásban, ami nehezíti a kilábalást.
 

Már a szülésfelkészítőn fel kellene hívni a figyelmet arra, hogy a szülés mentális változást okozhat a szülő nő agyában, és hogy ez a depresszió szakszerű segítséggel legyőzhető.

 – Te azt az utat választottad, hogy a kreativitásodba vitted a szenvedést. Ezek szerint a kínlódás is tartogathat lehetőségeket? Művészi elmélyültséget, érzékeny agyat, amely, mint egy eszköz, ráhangolódik a ritmusokra, harmóniára, színekre?

 – Aki ki tudja magát valamiben fejezni, annak a számára igen. Érzelmi töltetet kaptak a mindennapi tárgyak, és a belehelyezkedés lehetősége is erős, ami a befogadó oldalt is működteti. Ez több mint egy jó beállítás. Maga a szemem lett az objektív.

 – Mobilon keresztül a világ – ezt a címet adtad a kiállításodnak.

 – Ott álltam a fogadófalnál, a pokolból egyenesen a mennybe jutva, amilyen mélyen voltam, olyan magaslatra kerülve, és viszonylag rövid idő alatt.
 

Mobilja ma már mindenkinek van, de kevesen gondolják, hogy hihetetlen minőségű képeket lehet előhívni ebből a szerkezetből is. Ezekben nem a technika van fókuszban, hanem a fotós személyisége, lelke.

Nekem ez hatalmas örömforrás, ma már hívnak több helyre kiállítani, szeretettel várnak.

Engem ez végtelenül boldoggá tesz. Szeretném a technikai fejlődés mellet a saját látásmódomat megtartani, mert ebben meg tudom találni önmagamat.

 – Ezen a képen az anya árnyéka vetül egy homokos tájra, melynek szélén a kislányod szalad át. Az óvás, féltés, de az elengedés esszenciája is a fotó. Tudatos kompozíciónak látom, kiegyensúlyozottnak, és gyönyörűnek. A kisfiad a te óvó szereteted palástja alatt biztonságban van. 

Leválás

De a történetnek még sincs itt vége. Marietta a következő kiállítására készül, addig is tanul, kísérletezik a fénnyel, színekkel. Én ott leszek.