A CsaládiNet szakértői CsaládiNet Szolgáltatás Közvetítő Kalkulátorok Hírlevél feliratkozás
SZAKÉRTŐKMUNKAKÖZVETÍTŐKALKULÁTORBABA-MAMA HÍRLEVELEKFOGANTATÁSTERHESSÉGBABAGYEREKNEVELÉSTB, PÉNZÜGYEKÉLETMÓD, EGÉSZSÉGSZABADIDŐRECEPTEK

"Azt üvöltöttem a két síró gyerekem mellett, hogy bárcsak meghalnék" - egy Asperger-szindrómás anya őszinte vallomása

Kontroll-Álom - 2021-07-28
Ez az írásom azért született, mert túl sokat hallom mostanában, hogy az Asperger-szindróma csak enyhe, magasan funkcionáló autizmus. Belülről nem így élem meg.
"Azt üvöltöttem a két síró gyerekem mellett, hogy bárcsak meghalnék" - egy Asperger-szindrómás anya őszinte vallomása

Csak kicsit autista... - az élet Asperger-szindrómával
 

  • „Ja, csak egy kis Asperger, az nem vészes…”
  • „Te autista? Azt nem hinném….”
  • „Ez hihetetlen! Nem is látszik rajtad…”
  • „Szerintem nagyon enyhe lehet ez nálad, tudod, az autisták nem így néznek ki...”

Ilyen és ehhez hasonló megjegyzéseket kapok azoktól az ismerőseimtől, barátaimtól, akikkel megosztom a történetemet, hogy autista vagyok. Sokan hitetlenkedve néznek, nem értik, miről beszélek. Nekik nem ilyen kép él a fejükben az autizmusról. Hiszen

nem lehet autista, aki tökéletesen beszél, kommunikál, családja van, kitűnővel végezte el az iskoláit, szociálisan érzékeny, empatikus, munkája van, stb. Vagy mégis?

Miért él az a sztereotípia még mindig az emberekben, hogy az autizmusnak látható, egyértelműen felismerhető jelei vannak? Hogy ezek alapján egyértelműen meg tudom mondani, hogy ő autista, ő viszont nem. Ha ezt gondolod, még mindig az elavult, orvosi felfogás szerint szemléled a világunkat, és azt hiszed, néhány tipikus jegy felismerésével már minket is megismertél.

Nagyon tévedsz. Fogalmad sincs, hogy mi zajlik belül. Hogy ha rám nézve társasági embernek látsz, az mennyi erőfeszítéssel jár. Hogy mennyire nehéz színlelnem, hogy szeretem a csevegést, a semmitmondó beszélgetéseket, melyek csak az időmet rabolják. Lehet, hogy ez most bántónak tűnik, de mindig is ezt gondoltam a családi, baráti összejövetelekről, hogy időrablóak. Miközben persze tudatos szinten képben vagyok, mennyire sokat számítanak a támogató barátok és a család. De csak akkor, ha értik, amit mondok, ha egy hullámhosszon vagyunk, ami bevallom, elég ritka.

Már régóta tudom, hogy más vagyok, mint a többi ember, vagyis a többi ember többsége. Kicsi korom óta érzem, hogy nem érzem magam „közéjük” valónak. Olyan, mintha lenne „ők” és „én”. Mintha tényleg földönkívüli lennék. Ezt sokszor meg is fogalmaztam, hogy nem vagyok idevaló, hogy

nem is értem, mi célból születtem én a Földre. Hiszen senki nem ért meg, és én sem értem a többieket, vagy csak nagyon kevés részüket.

Valahogy mindig az volt, hogy szerettem kimondani, amit gondoltam, de ahogy belekezdtem, kicsit már meg is bántam. Mert úgy néztek rám, mintha valami furcsát mondtam volna.

Mert az én gondolataim valahogy nem illettek abba a világba, ahová ők tartoztak. Miért vannak nekem más gondolatok a fejemben, mint a többieknek? És ki teszi a gondolatokat a fejembe?

Hogy lehet, hogy ugyanazt a dolgot, eseményt teljesen máshogy érzékelem, értelmezem, mint a többiek? Ezek a kérdések nagyon régóta megválaszolatlanok voltak, egészen addig, míg meg nem kaptam az autizmus diagnózisomat. Ja, hogy azért látom máshogy a világot, mert autista vagyok. Most már minden világos, minden összeállt. Persze ettől még nem lett könnyebb az életem, csak értelmet nyert.

Mert én a csak kicsit autista, „magasan funkcionáló” szépen beilleszkedtem, van családom, munkám, tehát nem lehetnek nagy problémáim. Azért gondolnak magasan funkcionálónak, mert képes vagyok eltartani magam, pénzt keresni, családban élni, gyereket nevelni, háztartást vezetni és intelligens vagyok, kiemelkedő IQ-val? Az autista az autista. Nincs magasan és alacsonyan funkcionáló. Eltérő és egyenetlen képességprofilok vannak, egy spektrum, a szivárvány minden színével. Ki ebben jobb, ki abban, nincs két egyforma autista.

És azért, mert „úgy látszik”, hogy semmi bajom nincs, ne hidd, hogy nem szenvedek minden nap. Néha a poklok poklát állom ki belül, hogy fenntartsam ezt a „teljesen normálisnak tűnsz” állapotot. Tényleg, de jó, hogy normálisnak tűnök, csak belül haldoklom…

Az az egy szerencsém, hogy kiskorom óta mestere vagyok a másolásnak, a maszkolásnak, hogy elfedjem, hogyan is érzem magam, mit is gondolok. Hiszen az, ami belül van, senkit sem érdekel, mert ha felfedem, furcsán néznek rám. Ha kirobbannak belőlem az érzelmek, azt gondolják, hogy de hát értelmes, intelligens ember vagy, hogy nem tudsz uralkodni magadon? Ezért

korán megtanultam, hogy megfigyeljem a társaimat, hogy lemásoljam a normát, azt, amit normális viselkedésnek nevez a többségi társadalom. Figyeltem, tanultam, gyakoroltam és másoltam. Hogy befogadjanak, hogy közéjük tartozhassak. Akkor még olyan akartam lenni, mint a többi ember.

Nem nevezném mégse szerencsének, hogy jól álcáztam a gyengeségeimet, a nehézségeimet. Lehet, hogy ha képes lettem volna ezeket másoknak megmutatni, több támogatást kaptam volna a többi embertől. Bár ez sem biztos.

Hiszen egy kitűnő tanuló nem kaphat sírógörcsöt az érettségi előtt… Majdnem kórházba kellett vitetni, olyan pánikrohamaim voltak, hogy meg fogok bukni.

Hiszen egy szépnek és csinosnak mondott lány nem lehet, hogy állandóan szorong és izzad… Miért tenné? Vannak barátai, szereti a környezete. Mégis az állandó belső feszültség utat tört magának, és sokszor a kezemről is csöpögött az izzadtság egy-egy szorongást keltő élethelyzetben.

Ezeket a dolgokat csak a családom tudta, látta, de nem tudtak segíteni, mert fogalmuk sem volt, mi a probléma velem. Azóta felnőttem, de a szorongásom nem sokat változott, nap mint nap összeszorított fogakkal indulok el, ha más emberek közé kell mennem.

Állandóan azt érzem társasági helyzetekben, hogy mindenki engem néz, hogy esetlen és béna vagyok. Valahogy tudom, hogy nekem tudatos erőfeszítéseket kell tennem azért, ami a többi embernek zsigerből jön. Nem értek sok élethelyzetet, nem tudom, hogyan illene reagálni, és amikor már furán viselkedek, válaszolok, akkor elkezdem szégyellni magam, hogy már megint elszúrtam. Mert valahogy sokszor elszúrom: beszólok, belekérdezek kínos dolgokba, bunkónak tűnök…

Hogyan lehet megmagyarázni másoknak, hogy míg kívülről egy szépen felépített életet, gyönyörű családot, sikeres munkát látnak, addig belül állandó feszültségben élek? Hogy vannak napok, amikor egyszerűen képtelen vagyok bármit is csinálni, annyira szorongok. Hogy a házimunka, a főzés és a gyereknevelés akkora nyomásként nehezedik rám, hogy teljesen szétesek a súlyuk alatt. Hogy

ha kimerül az idegrendszerem, és túl nagy a zaj otthon, pánikrohamot kapok, nem kapok levegőt és néha dühöngő őrültté változok, befogom a fülem és csak sírok, zokogok a földön, vagy ütöm a falat, hogy csak legyen már vége.

És hogy a karantén kezdetén, összezárva a gyerekekkel voltak napok, amikor azt kívántam, üvöltöttem a két síró gyerekem mellett, hogy bárcsak meghalnék, bárcsak ne kellene tovább csinálnom ezt az életet. Ezek persze nagyon durva dolgok. Lehet, hogy te, aki olvasod, nem is érted, hogy juthat el „egy értelmes, intelligens ember” ilyen szintekre. Valószínűleg, csak akkor érted, ha te is autista vagy valamilyen neurodiverzitásban érintett vagy.

Ezek a dolgok kívülről tényleg nem láthatók. De attól még autista vagyok. Nem magasan funkcionáló, csak egyszerűen autista. A magam időnként kiemelkedő és néha iszonyúan gyenge képességeimmel, nem jobb és nem is rosszabb, mint más. Csak egyszerűen egy ember, tele hibákkal.

Már nem akarok olyan lenni, mint a többi ember. Mert tudom, hogy mindenki különböző, a maga gyönyörű saját lényével, és ez így van jól. Saját magam adom, mert csak így tudom csökkenteni a belső szorongásomat. Kimondom, amit gondolok, hogy másoknak is kinyílhasson ez a világ, amit én látok és érzékelek. Hátha kíváncsiak rá a többiek…

Forrás: Kontroll-Álom / Facebook 
Indexkép: Depositphotos.com

Közösségi hozzászólások:
© 2004-2021 Családi Háló Közhasznú Alapítvány - minden jog fenntartva.
Ügynökségi értékesítési  képviselet: Adaptive Media
A szerkesztő ajánlja