Nem szívesen veszünk róla tudomást, de a kulcs a saját kezünkben van. Mégpedig a tudatosságban, a jelenlétben, a 100%-os felelősségvállalásban. Ami nem hagy minket békében lenni, jól aludni, az bizony a múltban lejátszódott helyzet vagy esemény, ami még mindig fogva tart minket. Ily módon a múltban vagyunk, és azért érezzük magunkat olyan kényelmetlenül, mert élni valóban csak most, a jelenben lehet. A jelen az egyetlen idő, amink van. Ha a múltban ragadunk, saját magunkat verjük rabságba, és ott időzünk azzal, hogy vádoljuk magunkat, panaszkodunk, vagy éppen másra mutogatunk a megtörténtekért.

Az elraktározott, múltbéli emlékek, programok, hiedelmek a tudatalatti elménkben lapulnak meg. Jó ideje hordozzuk őket, ezért sokszor nem is vesszük észre, hogy mennyire fogva tartanak minket. A tudatalatti elmét ugyanis nem vagyunk képesek irányítani, legalábbis a nap 24 órájában nem.

Hogy hozhatjuk vissza magunkat a jelenbe? Hogy engedhetjük el a kellemetlen emlékeinket? És vajon tényleg el lehet-e felejteni őket?

A jelenlét – bármilyen módon is érjük el, hogy az elménk ne ragadjon a múltban és ne szaladjon aggodalmaskodva előre a jövőbe – gyógyír sok mindenre. Kiegyensúlyozottá teszi az embert, békéssé, elfogadóvá és empatikussá. Jelen lenni, a mostban élni a kulcsa a pillanatnyi örömök átélésének. Nem hasonlítgatjuk össze a korábbiakkal, nem azon jár az eszünk, hogy majd lesz ez még jobb is – hanem odafigyelünk arra, hogy hálát adjunk azért, amink most van. A hála automatikusan emeli a rezgésünket, a magasabb rezgéssel pedig pozitív dolgokat vonzunk az életünkbe. Ez az univerzum törvénye. Nem is kell olyan sokat tennünk ezért, csak egyszerűen elfogadni, hogy minden a legtökéletesebb időpontban érkezik az életünkbe.

Az emlékek dolgoznak bennünk, és sok esetben mi magunk vagyunk azok, akik nem akarunk felejteni, nem akarjuk elengedni a múltat, mert abban a hitben élünk, hogy a kellemes emlékekben lubickolhatunk, és ez boldoggá tesz minket. Nem. A kellemes emlék is a múltban tart fogva, és ez a fogság megkeseríti a jelent. Amint egy múltbéli emlékre gondolunk, pár másodperc múlva negatív gondolatokat társítunk hozzá. Ha mást nem, azt, hogy miért nem tartott tovább? De jó lenne most is ott lenni! De jó lenne újra átélni! Így aztán elmegy mellettünk az élet, ami pedig most zajlik. Nem a múltban, és nem a jövőben.

A hála egyszerű eszköze a jelenben maradásnak. Ha rászoktatjuk magunkat, kitalálunk különféle emlékeztetőket, és magunkban csak annyit mantrázunk (de azt a lehető legtöbbet), hogy köszönöm, köszönöm, köszönöm – már megtettük az első lépést. Érdemes kipróbálni, milyen békét hoz, mennyire emeli a rezgésünket, és hamar automatikussá válhat ez a szokásunk. Egyszerűen azért, mert működik. Megtapasztaljuk az áldását, és vissza akarunk menni, egyre többet akarunk ebben az állapotban tartózkodni. Nem kell átélnünk, nem kell összetenni a kezünket, nem is szükséges fennhangon mondani. Elegendő magunkban, akár összeszorított ajkakkal ismételgetni.

Az emlékek, a múlt elfelejtése nem lehet cél. Az a cél, és azzal változtatjuk meg a jelenünket, ha a múlt emlékeire másképp reagálunk, másképp határozzuk meg a vele való viszonyunkat, és nem büntetjük magunkat tovább azzal, hogy folyton a múltban vagyunk. Akarattal nem felejthetünk. Azért nem, mert a tudatalatti elménket akarattal nem tudjuk befolyásolni. A jó hír ellenben az, hogy együttműködhetünk vele. Ő az, aki működteti a szerveinket, ő végzi automatikusan a légzésünket, neki köszönhetjük a szívverésünket. Bizony, a tudatalatti az, amely ellátja ezeket az életfontosságú feladatokat, és ha másért nem, ezért szeretettel és hálával kell hozzá viszonyulnunk.

Bármilyen különösen hangzik is, a tudatalatti elme szívesen együttműködik velünk, ha látja az elköteleződésünk. Ha példát mutatunk neki, törekszünk a békére, igyekszünk a jelenben tartani magunkat, ő együtt dolgozik velünk, és ugyanolyan elkötelezetten segíthet minket az elengedésben, mint ahogy minden más tevékenységet is végez értünk.

Vannak természetesen más technikák is, nevezhetjük őket trükköknek is, amik akár a nap 24 órájában segítenek minket ebben a folyamatban. Legközelebb novemberben lehetünk részesei egy budapesti tréningnek, ami arra hivatott, hogy művészi fokra emeljük az elengedést, hogy szokásunkká váljon, hogy a jelenben tartson és ezzel a múlt lezáruló kapui helyett újakat nyisson.

Kapcsolódó cikkeink:

• A családban marad?
• A családom, a rokonaim, az őseim
• Móra Klára - Hooponopono, ősi hawaii problémamegoldó módszer

Kép: freepik.es