Az együttműködéshez ugye, két fél akaratára van szükség. Az egyik fél nagy valószínűséggel szeretné rávenni a másikat, hogy tegyen meg valamit - ismerős ez valahonnan? - a másik fél pedig, vagy rávehető erre, vagy sem. Természetesen az sem mindegy, hogy milyen módon vesszük rá a gyerekünket arra, hogy azt tegye, amit szerintünk tennie kellene,  és itt jön a kísérlet! Amennyiben fenyegetéssel vagy vesztegetéssel jutunk el oda, hogy megtegyenek valamit, amit, meggyőződésből kellene tenniük, átmenetileg elérhetjük, hogy külső nyomás hatására együttműködjenek velünk. Ha azonban azt szeretnénk, hogy a gyerekeink higgyenek is a cselekedeteik helyességében, és azt tartjuk szem előtt, hogy akkor is helyesen viselkedjenek, ha mi nem vagyunk jelen - akkor arra kell törekednünk, hogy belső felelősséget is vállaljanak a cselekedeteikért.

Egy gyakorlati példát hozok: szeretnéd, ha a gyereked nem kezdene el dohányozni vagy inni, ha a baráti társaságában esetleg erre buzdítják. Mit kellene tenned, hogy megmaradjon, amit mondasz a későbbiekben is? Hagyjuk most a "nem olyan barátokat fog választani" reakciót, és gondolkodj el, hogyan segítheted ebben az esetben, hogy a megfelelő döntést hozza!
 
Egy kutató arra kereste a választ, hogy képes-e megakadályozni második-negyedik osztályos fiúkat abban, hogy egy nagyon izgalmas játékkal játsszanak, pusztán azzal, hogy kb. hat héttel korábban azt mondta, hogy az a játék nem nekik való. (A korosztály ismeretében könnyű belátni, hogy a kutató nem éppen egyszerű témát választott magának, ő azonban jól kidolgozott haditervvel fogott hozzá.)

Úgy vélte, ha az elején eljut oda, hogy a fiúk meggyőzzék magukat arról, hogy a tiltott játék használata helytelen, ez a meggyőződés talán a későbbiekben is segít távol tartani őket tőle. Már csak arra kellett kitalálnia valamit, hogy a fiúk elhiggyék (és figyeld a megfogalmazást: nem elhitesse velük!) tényleg nem való a kezükbe az adott játék: egy méregdrága, elemes robot.

Amint az várható volt - súlyos következmények kilátásba helyezésével - elég könnyen elérte, hogy ideig-óráig engedelmeskedjenek neki. Öt játékot mutatott a fiúknak azzal, hogy "A robot nem a te kezedbe való; ha játszol vele, olyan mérges leszek rád, hogy nem is tudom, mit teszek". Ezután kiment néhány percre és kamerával követte nyomon, mi történik a szobában. 22 fiúból 21 nem nyúlt a robothoz.

Mielőtt azonban hátradőlnél, hogy "hát persze, hogy ez működik!" hiszen ott volt a fenyegetés hatása, hogy lefülelhetik és megbüntethetik őket... Olvass csak tovább, jön itt egy kis csavar...

A kutatót viszont az érdekelte, hogy fennáll-e ez a hatás a fiúk viselkedésére akkor is, amikor ő már nincs jelen. Hat héttel később a munkatársa - egy fiatal nő - érkezett a gyerekekhez, aki egyenként kihívta őket az osztályból, és  - egyetlen szóval sem említve, hogy bármi köze lenne a kutatóhoz - bekísérte abba a szobába őket, ahol az öt játék volt. Megoldatott velük egy rajzos feladatot, majd azt mondta, hogy amíg kiértékeli azt, nyugodtan játszanak bármelyik játékkal, amit a szobában találnak. Majdnem minden fiú játszott is valamivel. Azok közül, akik játszottak 77% a robotot választotta. A szigorú fenyegetés csaknem teljesen elvesztette a hatását, amikor nem kellett büntetéstől tartani.

A kutató ellenben, ennyivel még nem elégedett meg. Megismételte a kísérletet egy kis módosítással. A fiúknak azt mondta, hogy nem játszhatnak a robottal, "mert az nem az ő kezükbe való". Nem alkalmazott fenyegetést, hogy nyomatékosítsa a szavait, csak kiment a szobából. Kíváncsi volt, hogy elég-e ez a megközelítés ahhoz, hogy a fiúk távol maradjanak a játéktól. Az eredmény azonos volt a korábbi kísérletével: 22-ből 21 fiú nem nyúlt a robothoz.

Érdekessége a kisérletnek, hogy amikor hat héttel később a kutató kolléganője megjelent ennél a csoportnál is, és lehetőséget adott a fiúknak, hogy a feladat javítása alatt azzal játszanak, amivel csak szeretnének, a legtöbbjük nem a robotot választotta annak ellenére, hogy a többi játék közel sem volt olyan vonzó, mint a robot. Ebben a csoportban csak a fiúk 33%-a játszott a robottal.

Hogyan összegezhetnénk a kísérlet tapasztalatait?

A fenyegetés hatásos lehet a gyerekeknél, amíg attól kell tartaniuk, hogy rajtakaphatják a tiltott viselkedésen. Később azonban, amikor már a közvetlen fenyegetés elmúlik, ennek hiányában a követni célzott szabályt sem tartották be. A fenyegetés hatására tehát nem a lényegi információ raktározódott el, hogy nem való nekem a robot, hanem az, hogy addig nem jó ötlet vele játszani, amíg lebukhatnak és büntetést kaphatnak érte.

Ezzel szemben, amikor a fenyegetés elmaradt, és mindössze információ hangzott el, két dolog következett: egyrészt ez a felvilágosítás (ha úgy tetszik, tanítás) elegendő volt ahhoz, hogy visszatartsa őket a robot használatától. Másrészt a fiúk személyes felelősséget éreztek a választásukért. Úgy döntöttek, hogy a számukra rendelkezésre álló információ birtokában nem játszanak a robottal - tehát azért nem játszottak vele, mert ŐK döntöttek úgy, hogy nem játszanak vele. Ezért nem változott ez a hozzáállásuk akkor sem, amikor az információt adó személy már nem volt jelen.

A kísérletet Jonathan Freedman végezte el, évtizedekkel ezelőtt. Gondolkodom, nem kellene-e újra elvégezni, hogy igazoljuk, vagy cáfoljuk a következtetését...

Összegezve tehát: ha azt szeretnéd, hogy a gyerekeid azért válasszák a helyes utat, mert hisznek abban, hogy amit tesznek az helyes, és azért teszik azt, mert ők úgy döntöttek, akkor hagyd meg nekik a választás szabadságát, és fenyegetések vagy ultimátum helyett adj indokokat és magyarázatot, amelyet el tudnak fogadni. Nem biztos, hogy első alkalommal, sikerrel jársz, de a hosszú távú eredmény - hogy nem fogadja el, ha megkínálják cigivel vagy mással, és nem azért, mert azt ígérted, hogy letöröd a derekát, hanem mert válaszoltál a cigivel kapcsolatos kérdéseire - megéri a próbálkozást.

A hivatkozott kísérletről Robert B. Cialdini: Hatás c. könyvében olvastam.

Szép napot kívánok Neked!
 

Skita Erika
kommunikációs hídépítő