A mesék ugyan valóságos tapasztalatokon alapulnak, de nem feltétlenül kell így lennie. Egy elvált vagy megözvegyült szülő, aki kettesben marad a gyerekével (gyerekeivel), általában különlegesen szoros kapcsolatot alakít ki a lányával vagy a fiával, többnyire olyan szimbiotikusat, amelyben nem fér bele egy másik férfi vagy asszony. Ennek több oka is van: mindketten árulásnak érezhetik az új kapcsolatot az elment vagy elhalálozott házastárssal szemben, akit persze többnyire mindketten idealizálnak. Másrészt árulásnak tartja a gyerek azért is, mert úgy érzi, már nem ő a legfontosabb, apjának vagy anyjának új szerelme van, aki persze nem mérhető az édesanyjához vagy édesapjához. Valljuk be, a gyerekek önzők, és a saját érdekeiket nézik, nem akarják elveszteni egyetlen megmaradt szülőjük szeretetét, minden rájuk irányuló figyelmét. De a felnőttek is önzők, ha ez önzés egyáltalán, és keresik a saját boldogságukat egy új párkapcsolatban, ami nem azt jelenti, hogy megvonnák a törődésüket a gyereküktől. És ez az, amit kevés gyerek ért meg: attól, hogy anyámnak/apámnak új partnere van, nem vesztem el a szeretetét, sőt van esély arra, hogy új, kedves, velem törődő „mostohaszülőt” kapok.

De egy jó kapcsolat kialakítása az új szülő és a mostohagyerek között legtöbbször göröngyös úton vezet.

Persze vannak olyan romantikus filmek, ahol éppen a gyerek szerez új partnert egyedülálló szülőjének. Megható történetek ezek, de kevés közük van a valósághoz. Azoknak már valamivel több, amelyekben a kezdeti bizalmatlanságot lassan elfogadás, sőt szeretetteljes kapcsolat váltja fel.

Gondoljuk át: szerelem szövődik egy férfi és egy nő között, de egyiküknek már van egy vagy több gyereke az előző kapcsolatából. Vagy mindkettőjüknek. És ha összekötik az életüket, és közös gyermekük is születik, előáll az a helyzet, amit „mozaikcsaládnak” is hívnak, és amikor tréfásan lehet arról beszélni, hogy a te gyereked, az én gyerekem és a mi gyerekünk…

Először nézzük meg, hogyan éli meg mindezt a gyerek, aztán vizsgáljuk meg a szülők lehetséges reakcióit, majd beszéljünk a féltestvéri kapcsolatokról.

Minden gyerek biztonságra és sok figyelemre vágyik. Ezt érzi veszélyeztetve, ha szülője új partnert hoz a házhoz, ez okozza a bizalmatlanságát, esetleg az ellenségességét az ismeretlen „betolakodóval” szemben, no meg a korábban említett „árulás” érzése is. Nagy tapintatra, megértésre van szüksége az új partnernek, hogy magához „édesgesse” jövendő mostoha gyerekét, elfogadtassa, sőt megszerettesse magát. A „vad megszelídítése” gyakran hosszú folyamat. Ha már van saját gyereke, akkor nagyon kell ügyelnie arra, hogy ne kivételezzen vele, hogy a gyerekeket egyenrangúként kezelje. Persze ugyanez a feladata a partnerének is a saját és a „kapott” gyerekkel szemben. Az új szülőpárra tehát nagy feladat vár: kezelni ezt a bonyolult helyzetet, szeretetüket megosztani régi és új gyerekeik és új párjuk között. Ha kellően finom intelligenciával kezelik a helyzetet, igazi új családot tudnak létrehozni, amelyben senki sem sérül, és ahol ismeretlen a féltékenység, vagy alig-alig munkálkodik. Ilyen esetben nem lesz újabb problémák forrása ama új, közös gyerek, a „mi gyerekünk”.

De valljuk be: igenis elfogultak vagyunk a saját „vérünkkel” szemben. Ezt az ellentmondást az új párunk iránti szeretet, szerelem képes feloldani. Ha őt szeretem, szeretem az ő „vérét” is. Vagy mégsem. Bonyolult az élet, bonyolultak az érzelmeink, a vonzódásaink, sokszor bizony a saját gyerekeink között is különbséget teszünk, még ha ezt nem szívesen ismerjük is be. Ne legyen emiatt bűntudatunk. Mert ha lelkiismeret-furdalásunk van, azt többnyire természetellenes kedvességgel próbáljuk kompenzálni. Csakhogy az őszintétlenséget minden gyerek megérzi. Viselkedjünk inkább természetesen.

Nagy különbség van aközött, hogy az ember (fia/lánya) együtt él-e a féltestvérével, vagy nem. Ha nem élnek együtt, lehet, hogy alig lesz kapcsolat közöttük, ha viszont együtt laknak, akkor igazi testvérkapcsolat alakulhat ki a féltestvérek között. Nekem is van mostohatestvérem, aki apám első házasságából született, majd apám feleségül vette a nála 27 évvel fiatalabb anyámat, aki csak 3-4 évvel volt idősebb az első lányánál. A mi háromtagú családunk elkülönülten élt, alig volt kapcsolatom a féltestvéremmel, így a korkülönbség és a különélés miatt nem alakult ki testvéri kapcsolat a „félnővéremmel”. De volt egy gyerekkori barátnőm, aki az anyjával és számos lánytestvérével élt, de mindegyiküknek más volt az apja. A nővérek és húgok azonban szoros testvéri kapcsolatban éltek. Tehát a féltestvérek közötti kapcsolat sok mindentől függ.

Ha például a féltestvérek „gyepálják” egymást, rendszeresen veszekszenek, rivalizálnak egymással, ne ijedjünk meg, hiszen ez édestestvéreknél is gyakori.

Számít a gyerek életkora is, hiszen ha egy kamaszgyereket kapunk „ráadásképpen” új párunkhoz, mindenképpen számíthatunk konfliktusokra, melyeket nem feltétlenül a „mostohaság” okoz, hanem életkori sajátosság. Pici gyereknél feltehetőleg könnyebb a helyzet.

Ha gyermekünknek vagy új partnerünk gyermekének él a másik szülője, tovább bonyolódik a helyzet a láthatással. Esetleg az „én gyerekemet” elviszi hétvégén az én volt párom, az „ő gyerekét” elviszi az ő volt párja, és csak a „mi gyerekünk” marad otthon. Fontos kialakítani egy valamennyire egészséges kapcsolatot ezekkel a volt férjekkel/feleségekkel. Alapszabály: sose mondjunk rosszat, sose csepüljük gyerekünk édesapját/édesanyját előtte, még akkor se, ha lenne okunk rá múltbéli viselkedése miatt, ami a váláshoz vezetett. A kulcsszó az elfogadás és az alkalmazkodás, és ez esetben többszörösen is: alkalmazkodni az új partnerhez, az új gyerekhez, az új gyerek volt szülőjéhez. Bizony néha embert próbáló feladatok ezek.  

Érdemes az együttélést az új partnerrel és a gyerekekkel előbb kipróbálni, és csak egy idő után törvényesíteni anyakönyvvezető előtt.

Ha mindent kipróbáltak már, és mégsem működik jól az új család, akkor se adják fel: vegyenek igénybe családterápiát.

Fotó: nicibiene: Erste Geheimnisse unter Weibern