Ahogy anyu

„Ébresztő, kiscsibék!” Ahogy kimondom a reggeli szertartás első mondatát, mindig az anyukám jut eszembe, holott nem a szándékos megemlékezés miatt használom ezeket a szavakat. Éppen így nyilall belém egy-egy hangsúlyom, gesztusom kapcsán a felismerés: mama is így szólt hozzám. Talán ezért is énekelek mosogatás közben, sőt, valószínűleg ugyanez vezet akkor is, amikor a „házimunka mártírjaként” és a „család rabszolgájaként” válogatom a zoknikat vagy mosom a lépcsőházat. Pedig ezt mindenképpen el akartam kerülni. Úgy gondoltam, senkinek sem jó az, ha egy anya a családjáért lemond magáról.

Miért olyan nehéz mégis másképp viselkednünk?

A minták hatalma

Mindenki abban a helyzetben érzi magát a legkényelmesebben, amelyet ismer, amelyet megszokott. Még akkor is így van ez, ha a helyzetet valójában sosem szerettük – hiszen legalább tudjuk, hogyan reagálhatunk rá. Erre az elképzelésre épül például az áldozattá válás tana, a victimológia is. De nem kell ennyire szélsőséges irányba elmennünk, hiszen az anyai minták hatása is öröklődik, vagyis vagy ösztönösen átvesszük az édesanyánk hozzáállását, vagy – ha végképp rosszul éltük meg a kapcsolatunkat – az ellenkezőjét valósítjuk meg.

Amennyiben a jó tulajdonságokat tettünk magunkévá (interiorizáltuk – így hangzik a szakkifejezés), nyilván nem jelent gondot ezt a mindennapokban megélni, de más a helyzet, ha magunk is szenvedünk attól, hogy az anyánk viselkedését másoljuk.

A mintáktól pedig egyáltalán nem könnyű megszabadulni, hiszen azokat sosem szándékosan, csakis tudat alatt kezeljük. Az első lépés tehát a tudatosítás.

Anyatípusok

Ahhoz, hogy szembe tudjunk nézni az örökölt mintáinkkal, meg kell tudnunk fogalmazni, milyen volt, hogyan viselkedett az édesanyánk és melyek voltak azok a tulajdonságai, amelyeket negatívan éltünk meg, mégis átvettünk.

Bár nincsenek szélsőségesen tiszta sémák, van néhány olyan alaptípus, amelyek megismerése segíthet minket a tisztánlátásban. Gondoljuk végig, hová sorolnánk az anyánkat:

• Irányító-szervező, aki mindent eldöntött helyettünk.
   
• Tyúkanyó, aki még felnőttként is babusgatott minket és ez nyomasztóan hatott.
   
• Mártír, aki érzékeltette, hogy mindent feláldozott a családjáért.
   
• Karrierista, akinél mindig csak a munka után következhettünk, és akkor sem elsősorban.
   
• Haver, aki barátnőként kezelt, amikor támaszra lett volna szükségünk.
   
• „Elég jó szülő”, aki felismerte, mikor kell támogatni, és mikor szabadon engedni, rugalmas volt és a családon kívül más területen is elégedettnek érezte magát. ( Az „elég jó szülő” Bruno Bettelheim szakkifejezése, amely arra utal, hogy nem ideálisnak, csupán „elég jónak” kell lennünk.)

Ha sikerül magunk előtt tisztázni, milyen viselkedésformákat nem tudtunk elfogadni az édesanyánknál, sokkal könnyebb lesz empatikusan beleérezni magunkat a gyermekünk helyzetébe és úgy fordulni felé, ahogyan mindkettőnknek megfelel. A folyamatnak nagyon fontos lépése, hogy szemügyre vegyük a saját érzéseinket, amelyek nem csak pozitívak lehetnek, még a gyerekünkkel szemben sem. Az időnkénti haragos, ellenséges érzelmeket tekintsük a szeretet fonákjának - sokkal jobb, mint a közöny. Emlékezzünk rá, hogy csak az tudja igazán kimutatni a szeretetét, aki a negatív érzelmeit is kimutathatja.

A minták alól való felszabadulás folyamata persze egy hosszú és sokszor fájdalmas belső utazást és nagy munkát jelent, de már maga a felismerés is hatalmas élmény. Ha pedig bízunk önmagunkban és abban, hogy elég jó anyák lehetünk, akkor azok is leszünk.

 A 2011. februári cikkíró pályázatra beküldött írás.

Kép: www.foter.com