Kedves Doktornő!
Problémám a következő:Válófélben vagyunk a férjemmel,a bíró tanácsára,hogy költözzek el és egyezzünk meg a gyermekelhelyezésben,nagy kínlódások után elköltöztem a férjemtől,de a gyermekeimet(6 éves kislány és 8 éves kisfiú)nem hozhattam magammal,férjem nem engedi.A szomszéd településre költöztem édesanyámékhoz,kezdetben viszonylag sűrűn engedte a férjem,hogy elhozzam őket,a lányom már akkor is azt mondta,hogy ő velem akar lakni,\"neki ott az otthona,ahol az anya helye van\",fiam már másodikos,jobban lekötik a barátok és az iskola,őtőle egyszer hallottam,hogy\" ő csak azért nem mondja az apának,hogy ő is inkább velem szeretne lakni,mert fél,hogy leordítja a haját \".Férjem olyan okokkal nem engedi ,hogy nálam lakjanak,hogy nekünk(anyukámékkal,aki nyugdíj előtt áll) nincs jövőképünk,a gyerekeknek nem lesz jövője,ha nálunk laknának,őszerinte ezt a helyzetet kiválóan elfogadták,mert nem cirkuszoltak neki,hogy anyát akarják,egyszer nem kérték,hogy beszélhessenek velem telefonon,stb.Hozzáteszem,én nem faggattam őket erről az egészről,de minden találkozáskor felhozzák,főleg a lányom. A fiam is egyre többször tekeredik rám,mikor találkozunk,azt vettem észre,hogy inkább akkor,mikor az apja nincs ott. Apjuk ebből annyit vett észre,hogy a lányom mindig barátnőzni akar,nekem egyszer úgy mondta a lányom,hogy mióta nem lakom ott,ő nem szereti azt a házat.Kérdésem a következő:Valóban elfogadták a helyzetet?Jobb lenne,ha végre nálam lehetnének,azon az áron is,hogy másik-de nem idegen,ismeretlen!-lakásban,iskolában vannak,vagy hagyjam őket békén,majd megszokják előbb-utóbb és ne harcoljak tovább?