Kedves Doktor Nő!

16 éves vagyok, 2-os gimnazista. Általános iskolában a \"menők\" közé tartoztam, mindenki szeretett. Ez igazából most sem változott rengeteg haverom van és sok barátom. Nagyon szeretnek engem, bármit elmondhatnak nekem, jó humorom van, számíthatnak rám. Nem is ezzel van a gond, hanem a tanulással. Én nagyon szeretném, de bármennyit tanulok nem megy semmi, ha két órát tanulok az sem ér 3-nál jobbat. Nagyon rossz hírű az általános iskolám, tanításilag a béka popsija alatt van, és bekerültem egy neves gimnáziumban és nem tudom teljesíteni a követelményeket. El menni nem szeretnék, mert magát az iskolai létet imádom. Igazából az osztályfőnökömtől rettegek, ő a történelem, irodalom és nyelvtan tanárom is. Általánosban ezekből mindig 5-ös voltam, itt épphogy 2. A tanulásom miatt kezdem meggyűlölni magam. Utálom, hogy nem megy semmi és csak kudarc élményeim vannak. Anyukám és apukám viszont nagyon megértőek, mindenben segítenek és mellettem állnak. Nagyon sokszor sírok, minden nap stresszes vagyok, főleg akkor ha az osztályfőnökömmel is lesz órám. Alapjában véve nagyon laza ember, de sokan mennek el miatta az osztályból, de én ki akarok tartani. Furcsa ember nagyon másképp látja a dolgokat, mint bármely más felnőtt. Néha azt érzem az órái után, hogy idegileg és érzelmileg összeomlok de tudom erősnek kell lennem. Amiért most írok az a félévi német bukás, igaz ezt nem az osztályfőnököm tanítja, de megbuktam. Egész évben becsületesen tanultam de nem elég, holnap is TZ-t írunk és rettegek attól, hogy mi lesz. Azt sem értem, hogy a barátaim miért szeretnek, szerintem nem vagyok szerethető...Tavaly 9.-ben sokat voltam beteg, általában lázam volt de semmi más, orvostól orvosig jártunk de semmit nem derítettek ki. Most is sokat vagyok beteg, de azért már többet járok be iskolába mint tavaly. Félek, hogy semmire nem leszek jó, nem fognak szeretni. Butának érzem magam...nagyon nagyon butának. Kérlek adj tanácsot, mert ez nem normális. Köszönöm:)