Kedves Andrea!
Kislányom most 5 éves. 2,5 éves korától kezdődött a nagyon kemény dackorszak, ami másfélévig tartott. Ne Apa tegyen be a kosiba, nem azt a cipőt szeretném felvenni, nem abból a pohárból szeretnék inni. Kimondta, és sírt üvöltve. Átvészeltük, vége lett.Utána sem volt egyszerű vele, mindig volt valami. A fő problémám mindig is fennállt. Ő nagyon-nagyon közvetlen, nyitott mindenki iránt, egyből beszélget mindenkivel mindenről. Ha megérzi, hogy a másik fél foglalkozik vele egy picit is (Apán-Anyán kívül), akkor ki akarja sajátítani. Ha bárki jön hozzánk, én nem tudok beszélgetni senkivel, mert ő akar játszani vele, ő beszélteti, magára vonja a figyelmet kérdezéssel, eszközök összeütésével... Mindegy, csak rá kerüljön a figyelem. És ez van minden családi étkezésnél is. Olyan, mintha nem tudná elviselni, hogy Apa-Anya egymással beszélgetnek. Inkább rosszalkodik folyamatosan, hogy magára vonja 100%-osan a figyelmet. CSAK RÁ. Pedig rá is figyelünk, rengeteget beszélgetek vele, játszunk, mindent elmagyarázok. Nekem önzőnek tűnik a viselkedése. Valószínűleg ott is nagy probléma lehet, hogy nem tudom elfogadni, hogy ő ilyen nagyon-nagyon közvetlen. Nem tudom elfogadni amikor átlendül a határon ami megengedett. Amikor viccelődika felnőttekkel, ők is viccelődnek vele, de ő elismétli egymás után nevetve még ötször, amikor már a másik nagyon unja, és nem hagyja abba a kislányom. Ilyenkor nem veszi észre magát, hogy menyire zavaró. Rászólok, de engem aláz meg, ahogy nem fogad szót, nem hagyja abba, nem hallja meg... Ha bárkivel vagyunk, produkálja magát, rendetlenkedik, kifordul magából. Én egy visszahúzódó csendes ember vagyok, ő pedig brutálisan tűzrölpattant. Mit tegyek amikor nem érti meg társaságban, hogy hagyjon minket beszélgetni felnőtteket? pedig előtte is elmagyarázom neki, hogy a felnőttek hozzánk jönnek. vele is játszakan kicsit, de legfőképp a felnőttek beszégetnek. Köszönöm szépen a segítségét.