Reggel hétkor szörnyű kutyamorgásra és elesett cicanyávogásra ébredtem. Aztán a kutyát a gazdája elrángatta a helyszínről - legalábbis gondolom, mert az ugatás egyszer csak fokozatosan a némaságig halkult. A nyávogás viszont nem halkult, sőt az ablakunk alá szorult és egyre kétségbeesettebben ismétlődött.

Ebben az időpontban én még közel vagyok az agyhalál állapotához. Talán emiatt is, talán amiatt is, mert roppant mód vágyom valami kis állatkára, de hát gyerekek, meg lakás, meg fejcsóváló férj…

Mindegy. Hálóingben lementem, majd követtem a hangot, és egy autó alatt pici cica nagyszemei bámultak rám. Egy fél cicc-et eresztettem csak el, és az olajos tappancsok máris felfutottak a mellkasomig. Ja, és egy macska is lógott a tappancsok végén. Főleg ez utóbbi tény viselte meg a fürdőszobában borotválkozó férjemet. Sürgősen gazdát kellett találnom.

Sajnos a kocsi alatt csak macska volt, macskagazda nem. Hát némi evészet, fürdészet, szépítészet után elvittem a cicát sétálni, hátha… És igen. A szomszéd előjött a félszuterénből és a mellettünk lévő családi házra mutatva magyarázta, hogy a cica odavaló, mert ott most született négy. Biztos? Biztos. Hát betettem a miénket a kerítés túloldalára. Megkönnyebbültem. Pláne mikor láttam, hogy előjön a többi kiscica. Végre a testvérkék között. Egy cica, két cica, három cica, négy cica… Öt cica. Öt cica. Ó-ó.

Sajnos nemcsak nekem tűnt fel a létszámtöbblet, hanem a házőrző ebnek is. Így az enyém a fa tetejére került ismét nyávogó üzemmódba kapcsolva. Nem kis küzdelem után szereztem vissza a cicát, akitől mindenképpen meg kellett szabadulnom. Hülye helyzet.

betöltés...