Tudjátok…dehogy tudjátok, honnan is tudnátok. Két dolgot kérdeztem még a kezdetek kezdetén az embertől. Az egyik, hogy horkol-e, a másik, hogy szokott-e meccseket nézni. A válasz mindkettőre nem volt.

Bezzeg alighogy kimondtuk a boldogtalanító igent, lehullt a lepel, és kiderült, hogy emberem igenis szívesen nézi a legkülönfélébb béket, sőt időnként horkol is közben. És ha szóvá teszem, hogy anno nem erről volt szó, akkor mindig azt kapom, hogy de ez kivételes alkalom, hogy ez egy olyan, de olyan bé, ami minden évezredben csak egyszer…  Na ilyenből van nálunk heti kettő. Én meg közben egy egészen más bével („b” meg) öblögetek, mikor rágondolok az elúszó doktorhauzokra meg médiumokra.

De a pap is hibás, amelyik összeadott minket. A hűség, meg a hülye egészségbenbetegségben feszegetése helyett inkább ezekre kellett volna rákérdeznie. Hiába: a pap is férfi a szíve, vagyis a reverendája mélyén. Én meg most kilencven meg százhúsz percekig nézhetem a nulla-nullás meccseket, közben hallgathatom, amint emberem a távirányítóval a kezében horkol, amit ha megpróbálok megszerezni, felriad, és megsértődik, mert ő igenis nézte.

És néha még a lányaim is sikongatva szurkodnak (mert szurkodnak). A magyaroknak. Na meg bődül a vuvuzela...

Kormos Anett további cikkei ide kattintva olvashatóak.