Bilincsben vittek el az iskolából egy hiperaktív kisfiút

Az incidens május 9-én történt, az intézmény azóta a támadások kereszttüzében áll. A kisfiú édesanyja elmondta, hogy rendszeresen be szokták hívatni az iskolába gyermeke dühkitörései miatt. Egy különleges segítő is ki van rendelve Yosio mellé, aki azonban nem volt jelen a történtekkor. A gyereket a szülei beleegyezése nélkül szállították pszichiátriai intézetbe, és tartották ott közel egy hétig úgy, hogy anyja két napig meg sem látogathatta.

A dallasi tankerület illetékesei úgy nyilatkoztak: céljuk a tanulók és a dolgozók számára egyaránt biztonságos környezet kialakítása. Yosio édesanyja azonban úgy érzi, az ő fia számára nem adatott meg ez a biztonság.

Az ADHD-t sokszor egyszerűen csak hiperaktivitásnak hívják, pedig a tünetcsoport ennél összetettebb. Két fő jellemzője a túlmozgás és a figyelemhiány, szétszórtság. A gyerekek 3-5 százalékát érinti, ami azt jelenti, hogy egy átlagos iskolai osztályban valószínűleg található legalább egy ADHD-s gyermek. A fiúk között gyakoribb, a lányoknál inkább figyelemhiány (koncentrációs problémák babrálás, dolgaik folyamatos elvesztése) jellemző.

Bizonyos tünetek már csecsemőkorban jelentkezhetnek, bár diagnózist felállítani ilyenkor még nem lehet. Gyanúra adhat okot, ha a baba indokolatlanul sokat sír, keveset alszik, nem alakul ki a napi ritmusa, majd később nagyon hamar, akár már 9 hónaposan elkezd futni, főleg, ha kihagyta a mászást. Kétéves kor táján már az esetek többségét fel tudja ismerni a szakember, a szülők azonban ilyenkor még ritkán kérnek segítséget, elintézik annyival, hogy gyermekük eleven típus.

Az igazi gondok az iskolában kezdődnek. Az ADHD-s tanulók számára megoldhatatlan feladat 45 percig egy helyben ülni, éppúgy, mint hosszabb ideig olyan feladatra koncentrálni, ami nem különösebben érdekli őket. Ilyenkor gondolnak vissza a szülők a korábbi évekre, és áll össze bennük a kép: a gyermekük soha nem játszott elmélyülten önállóan, gyakran sodorta magát veszélyes helyzetekbe, és már a legkisebb frusztráció is könnyen dührohamot váltott ki belőle.

Mint minden hasonló esetben, az ADHD-nál is fontos lenne a célzott terápia mielőbbi megkezdése. Iskoláskorban már semmiképp nem lehet halogatni, de sok szülő ekkor is inkább különböző egyéb foglalkozásokra hordja a gyermekét, hátha használnak valamit. Pedig – ezekkel ellentétben – a szakember által tartott kezelés valóban érdemi javulást hozhat.

A nehézségeket még fokozza a külvilág ítélkezése. Az ADHD-s gyermekről minden rokon, szomszédasszony és játszótéri anyuka tudni véli, mitől lett „ilyen”. Egyik szerint egyszerűen „nincs megnevelve”, másik úgy gondolja, a sok cukor, a harmadik pedig, hogy a mértéktelen tévénézés az ok. Lényeg, hogy így vagy úgy, de a szülő a hibás. Pedig – bár a probléma okai még nem teljesen tisztázottak – az biztos, hogy az előbb felsoroltak nem okolhatóak a tünetekért.

Az ismerősök rossz véleményének kezelése mellett az ADHD-s gyermeket nevelő családokban belső ellentétek is felmerülnek. A szülők gyakran nagyon nehezen kezelik a problémás gyereket, egymást hibáztatják a viselkedéséért. Az érintett családokban ezért még az átlagosnál is akár két-háromszor magasabb lehet a válások aránya.