Pedig most van igazán az ideje a tavaszi nagy szerelmeknek, ez még a mi időnkben is így volt, ilyenkor tartották a „kikelet és hazaszeretet  ünnepeit” (mindenkinek ki kellett vonulni és mindenki haza szeretett volna lógni). Míg az ember végigtrappolt a „Felvonulási tér és csatolt” részein, addig szerelmek bontakoztak ki az ünnepi zene pattogó ritmusára, és ezeréves mozgalmi kapcsolatok bomlottak fel az üdvözlő beszédek lelkesítő hatására.

Hála Istennek, azóta sok víz lefolyt a háborús sebektől még erősen „vérző” műemlék esőcsatornánkon. Mindenki oda és akkor mehet felvonulni, ahova és amikor csak akar (legfeljebb, jól elverik!). Az értelmesebbje slusszon kapja „friss szerzeményét” és megsétáltatja, mint Overdost trénere a bírák előtt  - had' csorogjon a haverok nyála. Amennyiben megkapják engedélyüket bimbózó szerelmük beteljesüléséhez, akkor aztán kitörhet az igazi nagy „ájlavjú": a szőke pláza-cica és a nála csak „pár évvel öregebb” ügyeletes, de zsír-gazdag választottja között.

Csak azt nem értem (valószínűleg koromból kifolyólag), hogy miért nem hall az ember olyanokról, hogy a szépségkirálynő boldog szerelemben él egy kazánkováccsal (valószínűleg azért, mert nincs kazán, amit kovácsolni lehetne). Ezek után, bármilyen hihetetlen, de vannak őszinte, igaz szerelmek. No de abban mi az érdekes? Semmiféle pletykát nem lehet írni róla, nincs min csámcsogni, mert kit  is érdekel, hogy a Kovácsék „háromdiplomás lánya” szerelmes Kisék számítógép-technikus fiába.

Mielőtt kardunkba dőlve teljesen elsiratnánk a szerelmet, azért van még remény, hála  Istennek. Még vannak feltörekvő ifjú titánok, akik azért nem engedik, hogy ez az érzés kihaljon az emberből. Mert az igaz szerelem ereje minden akadályt legyőz! (Én meg különben is vén vagyok,  mi közöm van hozzá?) De olyan jó álmodozni a régi szép időkről, amikor még én is ifjú versenyző voltam!