Holdfény fonta be az éjszakát, eget és földet. Erdőaljáról az ismerős  farkasüvöltés hallatszott. A kutya a vackán, a juhász mellett, félig kinyitotta szemét, de a fejét nem emelte meg.

Arcom fürdetem telihold tükrében,
Üvöltök – kushad a vadon. 
Nem voltam, nem leszek szolgája senkinek! 
Én farkas, én farkas, én farkas!
 – a magam ura vagyok!

 – Szép! Nagyon szép! – morogta a kutya, s menten visszaaludt.
 Kurta füttyszóra ébredt, s egy hosszú másikra ügyesen terelni kezdte a nyájat. A déli rekkenő hőségben, mi tagadás, elnyomta a buzgóság, s most egy harmadik, fülhasogató, éles füttyre ébredt, a vonat sípja kutyafüle volt hozzá  képest.  
 Felpattant, s loholt az eltévelyedett birka után. Épp idejében, az erdő szélén kapta el. A rend kedvéért odamart egyet a kos lábikrájába, nehogy még egyszer eszébe  jusson a bolondjának elcsatangolni ebben az életben.
– Mrrr! – morrantott ekkor valaki a sűrűből.
– Csak nem Farkas testvérhez van szerencsém? – örvendett a kutya.
– Az volnék! – felelte a farkas, s kilépett a fák árnyékából. – No, hogy ízlik a kutyaélet?
– Víg élet, gyöngy élet!
– Aha – bólintott a farkas. – Csak ez az örökös füttyögés ne volna! Tudod, komám, a szabadság mindennél fontosabb!
– Nem olyan nagy dolog. Hozzá lehet szokni – legyintett a kutya.
– Ahhoz bizony nem!
– De, ha mondom.
– Inkább csapjon belém a ménkű!
– Annál már jobb az a sok finom húscafat. Minden áldott nap. Ha esik, ha fúj, az orrod elé dobják.
– Minden nap?
– Minden nap.
A farkas végignézett magán.
– Elég girhes vagyok, ami azt illeti.
– Nem akartam én mondani – bólintott a kutya.
– Már az erdő sem a régi.
– Hát nem.
– Akkor sem! Inkább dögöljek éhen, semhogy egyszer is láncra fogjanak!
– Nem olyan nagy dolog az sem. Csak előszörre tűnik szörnyűségnek. A  nyakvakarás sokmindent feledtet.
– Az is van?
– Van bizony!
– Mondod,  mert szégyelled.
– Nincs mit szégyeljek, testvér! – csóválta fejét a kutya. – Ha nem hiszed, cseréljünk egy napra! Nem számít, hogy véknyabb vagy, az emberfajta úgyis mindig csak azt látja, amit látni gondol.
Egymás markába csaptak.
Hamar meg is bánta a farkas. Mint a kutya, amelyik hetet kölykezett.
– Elcsavarogtál, teringette! – kiáltott a juhász, s jól fejbe kólintotta botjával. A farkas úgy felbőszült, hogy kishíján az ember torkának esett. Ám eszébe ötlött, hogy úgyis csak egy napot kell kibírnia valahogyan, gyorsan lesunyta fejét, úgy mérgelődött magában. A juhász füttyentett, a farkas tanácstanul körülnézett. Kapta fejére a következőt. Jobbnak látta ekkor elinalni, a nyáj mögé húzódni, ott vicsorítani. A birkák erre összekapták magukat, szép rendben, szaporán nekiindultak. 
Este a farkas megkapta a maga bőséges húscafatját.
Igaz, ami igaz, régen lakmározott ilyen jót. Száját megtörölvén, lustán felnézett a Holdra, a magasságosra. Már-már énekelni kezdett, mikor a juhász kurtán füttyentett egyet s maga mellé mutatott. A farkas, mi tagadás, félt a tűztől, talán semmitől ennyire. Lesunyt fejjel odaoldalgott. Minden ízében reszketett. Aztán egyszercsak megérezte nyakán az ember kezének érintését. Egész életében nem élt még át ehhez foghatót! Derengő fényesség szállta meg testét, mérhetetlen szelídség járta át.
Reggel korán ébredt, várta, leste a juhász füttyentését.
Ügyesen terelte a nyájat, amerre kellett. Ha egy-egy birka eltévelyedett, már fütty nélkül is utána loholt, zavarta vissza a nyájba.
– Vau! – ugatott a kutya a sűrűből. 
– Ja, te vagy az, Kutya testvér? – vakkantott a farkas.
 A kutya kilépett a fák árnyékából. Igen nyúzottnak, megviseltnek tűnt.
– Akkor visszacserélődhetnénk! – morogta.
– Talán még várhatnánk egy napot, Kutya testvér – felelte a farkas. – Még nem tudom eldönteni, igazad volt-e.
– Akkor legalább hagyd itt azt a birkát! Egy falat nem sok, de annyit sem ettem tegnap óta.
– Hiszen tudod, hogy azt nem lehet, Kutya testvér! Menten agyonverne az édes gazdám!
Éles füttyszó érte el az erdőalját.
– Bocsáss meg, testvér, de mennem kell!
Másnap, meg harmadnap is, a farkas erőst vigyázott, nehogy birka tévedjen az erdőalja felé. Hallotta a kutya ugatását, vinnyogását, vonítását, annál inkább. Este, mihelyst lenyelte a legutolsó kövér húscafatot, szaladt a pattogó tűzhöz, letelepedett a juhász mellé, várva várta keze finom érintését.
Derengő fényességben aludt el.
Farkasüvöltésre ébredt.
Erdőaljáról áradt a hang, körbefont eget és földet.

Arcom fürdetem telihold tükrében,
Üvöltök – kushad a vadon. 
Nem voltam, nem leszek szolgája senkinek! 
Én farkas, én farkas, én farkas!
 – a magam ura vagyok!

A farkas erősen behunyta szemét, de nem tudott visszaaludni. Mancsát fülére tapasztotta, ám így is hallotta. Akkor is, amikor kint már néma csend honolt.
– Tudtam, hogy erre eljösz – bólintott a kutya.