Szerencsém volt, mert akkor kezdtem el – kislányommal együtt – Harry Pottert olvasni, amikor még csak szájról szájra terjedő „hír” volt. Felületesen olvasva egy fantáziadús kalandregénynek tűnt. De azért keresgéltem, van-e mögötte valami „titok”?

Lányom kedvéért oda kell figyelnem, hogy megtanulja felfedezni a sztori mögött rejlő esetleges üzenetet. Így elgondolkodtam, vajon mi a „tanulság”, mit akar mondani nekem a szerző ezzel a történettel? Azok kedvéért, akik még nem olvasták a művet – a film sajnos nem helyettesíti –, Harry a „jó gyerek”, és van egy gonosz varázsló: Tudjátok ki. Ez a neve. Azaz mindenki így hívja, mert félnek Tudjátok kitől. KIVÉVE: Harry. Ő az egyetlen, aki félelem nélkül ki meri mondani a gonosz varázsló valódi nevét.

A könyvben ez többször visszatér, azt sugallva nekünk, hogy ez lehet a „titok”, amely megvédi Harryt a gonosz varázslótól, és amely győzelemre segíti: nem fél kimondani a félelmetes dolgokat, nem fél beszélni róla. Ezt megbeszéltem a lányommal is. És megegyeztünk: ha fél valamitől, akkor nevén nevezzük és beszélünk róla.

Egy-két hónappal ezután pedig eljött az első vérvétel az életében. Szerettem volna elmondani neki, hogy mi az, és hogy mire való. Felsikított és mind a két kezével befogta a fülét. „Ne mondd ki azt, hogy vér!!!” „Félsz tőle? – így én. „Igen.” „Akkor mit tanultál a Harry Potterből?” Elég volt ennyit kérdeznem, levette füleihez tapasztott kezeit, és azt mondta: „Akkor mesélj róla!”

Én meg meséltem. Elmondtam, hogyan csinálják pontosan, és hogy ez hogyan járul hozzá az ő egészségéhez. Másnap volt a vérvétel az iskolájukban, és hazajövet büszkén mondta: „Anyu, képzeld, az Anita elájult!” „Na, és te?” – kérdeztem. „Én néztem a saját vérvételemet, és nem is sírtam.”

Már akkor tudtam, hogy ugyan még csak 8 éves, de kész boszorkány; mert hát olyasmit tud, ugye, amit nem mindenki. Vagy a felnőttek talán végig szokták nézni a saját Tudják mijüket? Tudják, amikor Tudják mit vesznek tőlük egy hegyes Tudják mivel?

Talán mi is tanulhatunk Rowlingtól, az írónőtől, egy kis boszorkány-mesterséget. Ránk férne, nem? Vagy nincsenek közöttünk olyanok, akik nem beszélnek bizonyos problémákról vagy bizonyos emberekről?

Például milyen gyakran mondjuk ki …hm… Tudjuk ki nevét, aki Tudjuk mi a Tudjuk melyik hivatalnál, ahova nem fizettünk be elég Tudjuk mit, ezért ő elveszi tőlünk a Tudjuk mit, és akkor mehetünk a Tudjuk hová? „Pfúj, nem is akarok beszélni róla...”

Mint ahogy arról sem szívesen, amit egyszer láttam a gyermekrendelő várótermében. Volt ott egy kislány, akin látszott, fogalma sincs arról, hol van, és miért. Látszott, nem tudja, mi fog történni vele az elkövetkező fél órában. Tiszta tekintettel nézelődött és bízott az emberekben; még fél órán keresztül.

Tehát mit mondjunk a gyereknek? Hogyan készítsük fel a vizsgálatra? Mondjunk el mindent, bármilyen eszköz segítségével. Játsszuk el előre, mi fog történni, és beszéljük meg vele, hogy az egésznek mi a célja. Érteni fogja. Esetleg ő is elmagyarázza majd a babájának vagy macijának, mielőtt „bead neki egy injekciót”. És bízni fog bennünk.