Szép lassan felnőnek a gyerekek. Rohan az élet, csak azt vesszük észre, hogy a valaha kicsi csöppséghez nem kell már lehajolnunk, ha a csillogó szemébe akarunk nézni, bátran elengedhetjük a barátokhoz akár egyedül is és este se feltétlen igényli, hogy eléje menjünk.

 A fiúk egy kicsit másképp élik meg az átváltozást, mint a lányok, de hát ez így van rendjén .

Lazábbak a fiúk és keményebbek, míg a lányok makacs viselkedése, hírtelen hangulatváltozása, dacossága gyakran kiakasztja a szülőket. Viszont változásuk látványosabb, hogy úgy mondjam szívet melegítendő. Kinyílnak,  mint a legszebb rózsabimbó a lágy tavaszi napfény hatására , hogy elvarázsolják a rájuk nézőket mosolyukkal, bájukkal, alakjukkal, lényükkel.

Veszélyes időszak ez. A mi feladatunk a helyes út megmutatása úgy, hogy ne gátként érzékeljék szavainkat. Mindez egy kifinomult szülő-gyermek kapcsolat esetén nem okozhat gondot. Sajnos, azért van egy sor negatív példa is, és ez javarészt a szülő hibája.

"Nem értem, miért így viselkedik?" hangzik el sokszor,  és a szomorú, hogy komolyan így is gondolja a felnőtt. Pedig a bizalom egész kis korban kell, hogy kialakuljon, mikor csacska mesék veszik körül a gyermeket. Aztán, mikor mindent félre rakva először az oviba vezet az utunk, nem hagyva, hogy úgyis hazatalál a gyermek, hiszen már négy éves. De nem hagyjuk magára az iskolában sem, mert olyan jó végighallgatni az aznapi történeteket. Tíz perc, tizenöt, vagy több, de ez csakis, csakis a miénk, az ÖVÉ.

A minap elgondolkodtam, milyen jó lenne újra tizenévesnek lenni, hiszen biztosan nem tudnám nem észrevenni, hogy lassan igazi nővé fejlődik a lányom. A bizalmára meg igazán büszke lehetek.