A kiabálás oka az eszköztelenség

A várandósság alatt talán sokan megfogadtuk, hogy mi bizony nem leszünk kiabálós anyák, és soha nem fogunk ráüvölteni a gyerekünkre. Aztán telnek az évek, eljön a dackorszak, és néha bizony mégis elveszítjük a türelmünket és elkezdünk kiabálni. 

Először csak szépen szólunk, aztán egyre hangosabban, a végén pedig robbanunk. Kinek ismerős ez? Este pedig magunkba roskadva kérdezzük, hogy vajon hol rontottuk el...

Szakértők szerint ezzel egy igazi lavinát indíthatunk el. A gyerek ugyanis előbb-utóbb hozzászokik ehhez a hangerőhöz, és ha halkan és kedvesen szólunk hozzá, arra már nem is fog reagálni, csak a hangosabb szóra. Így egyre többet és többet fogunk kiabálni...

A kiabálásunk oka pedig az eszköztelenség. 

Attól még nem vagyunk rossz szülők, mert egyszer rákiabáltunk a gyerekünkre

Szalai Katalin pszichológus szerint azonban nem kell szégyellnünk magunkat azért, ha egyszer rákiabáltunk a gyerekre. Mint mondja, a rendszeres kiabálás ugyan negatív következményekkel jár, de ha egyszer kiborul egy anya, attól még nem kell bűntudatot éreznie, hiszen ez mindenkivel előfordul olykor: senki sem tud mindig ugyanolyan vidám és kiegyensúlyozott lenni.

Attól még nem vagyunk rossz szülők, hogy időnként felemeljük a hangunkat, főleg akkor nem, ha például provokált minket. 

”Amit szörnyűnek és károsnak tartok, amikor a szülő bűntudatot érez, hogy elordította magát, és bocsánatot kér a gyerektől, hogy ne haragudjon. Az ilyen viselkedés elbizonytalanítja a gyereket.”
 

Akkor mégis mit tegyünk, ha kiabáltunk? 

A mother.ly cikke szerint először is vegyünk egy mély lélegzetet és próbáljunk megnyugodni. Öleljük meg a gyerekünket, hiszen a testközelség segíthet feloldani a negatív érzéseket, és ezzel egyúttal emlékeztetjük is őt arra, hogy szeretjük és bármi is történik, mellette állunk. Azt is javasolják, hogy ezeket a helyzeteket amilyen gyorsan csak tehetjük, engedjük el. Nem érdemes önmagunkat marcangolni azért, ami történt. 

Szalai Katalin pszichológus pedig azt javasolja, hogy magyarázzuk el gyerekünknek, hogy miért nem jó az anyának, ha kiabálnia kell. Kérjük meg őt arra, hogy legyen együttműködő és segítsen abban, hogy béke legyen otthon, hogy ne provokálja a felnőttet. 

Mutassuk meg neki továbbá azt, hogy hova vezetett a viselkedése, vagyis hogy elveszítettük a türelmünket. 

A szakértő szerint nem várható el a szülőktől az, hogy Buddha nyugalmával tűrje, ahogy a kicsi bosszantja őt. Arra kell törekedni inkább, hogy egyre kevesebb ilyen viselkedés forduljon elő a gyerek részéről, amivel kihozza a sodrából a szülőt. 

Ezt pedig úgy is elérhetjük, ha miután már megnyugodott, beszélgetünk vele arról, hogy mit tett, és biztosítjuk őt afelől, hogy szeretjük, de amit csinált, azt viszont nem tűrjük el. 

A szakértő azt javasolja, sose mondjuk a gyerekünknek, hogy ha rosszul viselkedik, akkor nem fogjuk őt szeretni - bár nem gondolják komolyan, sajnos sokan "fenyegetőznek" hasonló mondatokkal. Éreztetni kell vele, hogy minden körülmények között szeretjük őt, és rá kell vezetni a helyes viselkedésre. 

Indexkép: Depositphotos.com