A zavart a rendszerben úgy hívják: pedagógushiány

„A vegyes csoportok akkor működnek jól és akkor tudják beváltani a hozzájuk fűzött reményeket, ha ideális a csoportlétszám és megvan hozzá az elegendő mennyiségű, szakképzett pedagógus” – mondja B. Szirtes Dóra hozzátéve: optimális esetben 18-20 fős csoporthoz minimum két óvónő és egy pedagógiai asszisztens vagy dadus szükséges. A valóságban azonban sajnos a legtöbb intézményben sem a csoportlétszám, sem pedig a szakképzett pedagógusok követelménye nem valósul meg.

A szakértő szerint ebben a sokrétű problémában megjelenik az alacsony bérezés, a felesleges adminisztráció, az elmélyült tudás hiánya mellett az otthonról hozott, gyakran nem megfelelő minták, helytelenül felállított szabályok, valamint a nem megfelelő kommunikáció és az asszertivitás hiánya.

A vegyes csoportok a konfliktusok melegágyai

„Jelenleg egy vegyes csoportban a kicsik beszoknak és túlélnek, a középsősök elvannak, a nagyok pedig agyon vannak terhelve olyan fejlesztő foglalkozásokkal, amiket évekkel hamarabb el kellett volna kezdeniük” – teszi hozzá B. Szirtes Dóra, példaként pedig a logopédiát, a fejlesztőtornát, vagy az iskolai felkészítést is kiemeli. Kovács Ildikó hozzáfűzi: ehhez társulnak a korosztályi sajátosságokból eredő konfliktusok, amelyek sokszor hatványozottan zúdulnak a csoportra.

A gyermekönvédelmi oktató kiemeli: a kicsiket sok esetben húzzák-vonják a nagyobbak, mint egy játékbabát, a pedagógusok pedig – akiknek a helyzetet kezelniük kellene – sokszor még örülnek is, hogy jól elvannak a gyerekek.

„Azzal azonban nem számolnak, hogy ez idő alatt a beszokós kicsi annyi traumát szed össze, hogy otthon tombol, bepisil, testi tünetet produkál” – hangsúlyozza. Hozzáfűzi: ennek ellenkezője is igaz: van, hogy a kicsi egész nap csüng a nagyon, amitől az besokall. Őt is meg kell érteni.

Az otthonról hozott minta vetül a közösségre

Ösztönanyu szerint a vegyes csoportokban hatványozottan visszaköszön az otthonról hozott minta. Az a gyerek, akit megfelelő határszabás mellett, következetesen nevelnek, jóval könnyebben beilleszkedik és kevésbé valószínű, hogy agresszív megnyilvánulásai, konfliktusai lesznek.

„Ha otthon olyan szabályrendszert állítunk fel, ami túlzottan eltér egy szociális közeg szabályaitól, akkor a gyerek nehezen fog tudni beilleszkedni, várhatóan napi szinten fog konfrontálódni társaival és a pedagógusokkal egyaránt, melyet saját kudarcaként él meg" – mutat rá.

Kovács Ildikó szerint az agresszív viselkedés esetében fontos, hogy a szülő határozottan nemet tudjon mondani, meg tudja mutatni a kereteket - mit szabad és mit nem. Sok esetben találkozik azzal, hogy a gyermekek nem fogadják el azt, amit egy felnőtt mond például egy fejlesztő foglalkozáson. Azt mondja, a szülőnek a feladata az, hogy megtanítsa gyermekének, hogy a pedagógus utasításait kövesse, aktívan működjön együtt. Ellenkező esetben nem tudják a pedagógusok tanítani a gyereket.

„A szülőnek komoly érdeke, hogy a gyerek a pedagógusnak, az óvónőnek, az edzőnek szót fogadjon, különben nem tud fejlődni. A gyerek együttműködése otthonról hozott készség, nem az intézmény dolga az, hogy megtanítsa ezt neki” – teszi hozzá B. Szirtes Dóra.

Beszélni és beszéltetni

A szakértők gyakran tapasztalják, hogy az óvoda szidja a szülőt, a szülő pedig az óvodát holott mindkét félnek megvan a maga igaza és megfelelő nyitottság mellett a helyzetek megoldhatók lennének. Hiszik, hogy a megfelelő kommunikáció elengedhetetlen a két fél között, hiszen közös érdek, hogy a gyerek, megkapja a neki járó figyelmet, fejlesztést.

A konfliktuskezelés kulcsa tehát a szülő és a pedagógusok közötti kommunikáció, de az is, hogy a gyermekünk meséljen az óvodai eseményekről. Ehhez meg kell teremteni azt a nyugodt, maximálisan ráfókuszált időt, amit közös beszélgetések, játékok, esti összebújós susmorgások kísérnek, és melynek ideje alatt a gyermekek vagy megnyílnak és mesélnek, vagy a játékaikon keresztül dolgozzák fel a napjukat.

Nyitókép: depositphotos