Szülők, akik játékokkal halmozzák el a gyereket, hogy legyen egy kis "nyugtuk"

Ismerek egy 3 éves kislányt, akinek a szülei szó szerint szinte mindennap vesznek a kislánynak valamit. Ma azért, mert jó volt, holnap azért, hogy jól viselkedjen, mert ma rossz volt. Aztán azért, mert beteg, mert rossz idő van, mert belepisilt a bilibe, stb.

A szülők dolgoznak, a kislány nagyon hamar bölcsibe került, kevés időt tölt a szüleivel. Hiába halmozzák el játékokkal, a szülők mindig arra panaszkodnak nekem a játszótéren, hogy a gyereket egyik sem érdekli, eldobálja, nem játszik velük. Inkább a szülein lóg folyton, szeretetre vágyik. Ők meg nem értik, és folyton azt kérdezgetik a kislánytól: ”Most kaptad az új pónikat, miért nem játszol velük? És ott van az a babaház is, meg a kiskonyha, miért nem főzöl valamit a babáidnak?”

Mondok egy másik példát. Étteremben voltam, ahol azt láttam, hogy a szülők betették a 2 év körüli gyereküket egy játszósarokba. Ezt kifejezetten a kicsiknek alakították ki az étteremben. A kisfiú egy ideig szépen játszott, amíg a szülők ettek, de aztán vigyorogva kimászott és odament a szüleihez. Nevetett és bohóckodott. A szülők egyre idegesebbek lettek, visszatették a gyereket játszani, de ő mindig kiment. Később cumit nyomtak a szájába és kiabáltak vele. A gyerek elkezdett sírni és a kis kezeit emelte a magasba, anyukája felé, hogy vegye fel. Velük akart ülni az asztalnál. Az apuka reakciója erre az volt, hogy kivitte a kicsit az autójukba, majd kb. negyedóra múlva visszajöttek, és a kisfiú kisírt szemekkel visszakerült a játszósarokba.
 

Tévhit, hogy a tárgyak pótolhatják a szülőt

Minden gyereknek a szülei a legfontosabbak. A velük töltött idő, a nevetgélés, a fogócskázás, a dögönyözés vagy az ölelgetés semmihez sem fogható. Egyetlen játék sem tudja pótolni azt a biztonságot nyújtó illatot, amit akkor érez egy gyerek, ha a szülei karjaiba fúrhatja magát, miközben simogatják a hátát.

Sok szülő gondolja úgy, hogy drága ajándékokkal kell elhalmoznia a gyerekét, amikor nincs vagy nem volt elég ideje rá. Hogy ezzel talán jóvá lehet tenni a kimaradt időtöltést. Ráadásul sokkal egyszerűbb a kezébe nyomni egy csilingelő, zenélő, forgó csoda játékot, ami elvonja a figyelmét és addig sem kell vele foglalkozni.

A gyerekek azonban nem tudják, mennyi az értéke egy ilyen játéknak, és lehet az akármilyen drága, eldobhatják maguktól. Van, hogy egy papírzsebkendős zacskó vagy egy műanyag flakon érdekesebb játék, mint a drága beszélő baba vagy a távirányítós autó.

De egy biztos: egyetlen eszköz sem pótolhatja a szülőt, a vele eltöltött időt.
 

Polesie Toys fotója a Pexels oldaláról

Mert mire vágyik egy gyermek?

Arra, hogy:

• anya vagy apa a földet túrja vele kint az udvaron, hogy megszámolhassák, hány csiga van a kertben vagy a játszótéren, hogy gyűjtsenek együtt bodobácsot vödörbe, hogy főzzenek homokból, hogy azt találgassák, milyen formájúak a bárányfelhők.
• birkózzanak a szülőkkel, hogy képzeletbeli játékokat játsszanak, például a szőnyeg a tenger, amire nem szabad rálépni, mert akkor beleesünk.
• bebújjunk a takaró alá együtt egy zseblámpával, és azt találgassuk, melyik állat jöhetne be hozzánk és az milyen hangot ad ki.
• befogja anyu vagy apu orrát, és arra kérje, hogy orrhangon beszéljen. Vagy meghúzza a fülünket, piszkálja a szemünket, megszámolja, hány ujjunk van.

A listát a végtelenségig lehetne folytatni. A lényeg, hogy a gyerekeknek a szüleikkel töltött idő a legértékesebb, és mindennél jobban vágynak egy kis figyelemre, szeretetre. Felnéznek ránk és velünk szeretnének lenni. És ha mi ezekben a pillanatokban azt mondjuk neki, hogy: Most ne, kisfiam/kislányom, menj inkább, keresd meg a  babáidat/autóidat, amiket most kaptál! – akkor az nagyon illúzióromboló tud lenni.
 

Марина Вельможко képe a Pixabay-en

A játékok felhalmozása önmagában még nem rongál, csak ha azok az érzelmeket helyettesítik

A szülő, akinek nincs ideje foglalkoznia a gyerekével, mert nagyon leterhelt a munkája és a háztartás miatt, gyakran bűntudatból elárasztja a gyereket játékokkal. Hiszen nagyon szereti, csak nem tud vele elég közös időt tölteni. Pedig Vekerdy Tamás pszichológus úgy vélte, az is elegendő lenne, ha néha leülne neki mesét olvasni, vagy egy kicsit hancúroznának este lefekvés előtt. Ezek már mind érzelmeket közvetítenek, amiket a játékok önmagában nem tudnak pótolni.

”Tárgyakkal halmozza el, a tökéletesen csilingelő vödörtől a zenélő biliig, mert mindent meg szeretne adni neki, csak éppen fogalma sincs, hogy mit és hogyan kellene.

Vagyis érzelmi inkompetenciájából adódóan önti a cuccokat a gyerekre, az meg érzelmi kielégítetlenségből fakadóan követeli azokat.

Ezért valójában nem a tárgyak felhalmozása jár negatív következményekkel – a csilingelő vödör és a nyolcadik matchbox önmagában még nem rongál. Az rongál, ami mögötte van, nevezetesen hogy a szülő nem tud adekvát módon, vagyis játékban és mesében – mondókában, dögönyözésben, csiklandozásban – személyes érzelmet kommunikálni. Ha van dögönyözés, mondókázás, lovagoltatás, testi-lelki ölelés, akkor akár a csilingelő vödör is jöhet, és nem fog ártani. Ha helyette jön, az káros.”

Indexkép: Gift Habeshaw fotója a Pexels oldaláról 
Idézetek forrása: Vekerdy Tamás: Jól szeretni c. könyve