Miért kellene elkerülni ezt a kérdést?

Amikor gyerek voltam, a családom nem igazán engedhette meg magának a családi nyaralásokat. Persze a nyarak így is mindig jól teltek, de mi mindig csak rokonokhoz vagy a közeli strandra mehettünk el. Nekem nem hiányzott, hogy a tengerpartra menjünk, viszont amikor a tanító néni mosolyogva feltette az ominózus kérdést, mindig görcsbe szorult a gyomrom, és ezzel nem voltam egyedül.
 

Mindig volt pár osztálytársam, akikről tudtam, hogy szintén nem mentek nyaralni, és láttam az arcukon, hogy pont ugyanolyan rosszul érzik magukat a kérdéstől, mint én.

Alsó tagozatban, miután meghallgattam az osztálytársaim színes beszámolóit a külföldi, tengerparti nyaralásokról, félénken én is elmeséltem, hogy voltunk a nagymamánál a szomszéd városban, és kimentünk a strandra is. Ha valamelyik, hozzám hasonlóan szorult helyzetben lévő osztálytársam gyorsan túl akart lenni a kérdésen, és rávágta, hogy "nem voltunk sehol", akkor rendszerint nem úszta meg ennyivel, hiszen jött a tanító néni a bátorító kérdésekkel: Tényleg sehol sem? A nagymamánál sem? Valamit csak csináltál a nyáron!

Ekkor persze lesütött szemmel ő is azt mondta, hogy volt a nagymamájánál is (aki legtöbbször, mivel kisvárosról van szó, a szomszéd utcában lakott).

Amikor felső tagozatos lettem, a táborokról meséltem, amiken részt vettem, de amikor gimnáziumba kerültem, az osztálytársaim mind nagyon gazdag, jómódú gyerekek voltak, akik minden nyáron valami flancos helyre mentek a családjukkal. Ekkor már muszáj volt valamit füllentenem, hiszen túlságosan szégyelltem magam amiatt, hogy én sehol sem voltam, így általában annyit mondtam, hogy a Balatonon voltunk.

Természetesen azok, akik soha nem küzdöttek anyagi nehézségekkel, el sem tudják képzelni, mit érez ilyenkor az ember: az osztályfőnöki óra kezdetekor már görcsbe rándul a gyomrod, hiszen tudod, hogy a tanító néni megint meg fog kérdezni mindenkit, amikor pedig felteszi a kérdést, érzed, ahogy a pánik kiül az arcodra, és keresed azoknak az osztálytársaidnak a tekintetét, akiknek a szemében a saját pánikod tükröződik vissza.

A többiek ebből persze semmit nem vesznek észre, ők alig várják, hogy elmondhassák, hogy idén Horvátországba mentek, és kicsit sem érdekli őket a többiek beszámolója, de a te arcod mégis ég, amikor rád kerül a sor.

Felnőttként a közösségi médián több olyan poszttal is találkoztam, ahol ugyanerről az érzésről számoltak be a posztolók, és rengeteg ember egyetértett velük, így úgy gondolom, ez egy nemzetközi probléma, ami világszerte sok-sok gyereket hoz kellemetlen helyzetbe minden évben.

Mit csináljunk másképp?

Érthető, hogy a hosszú nyári szünet után a pedagógus újra kapcsolódni szeretne a diákokkal, erre pedig kiváló mód lehet az, hogy megkéri őket, meséljék el a nyári élményeiket. Természetesen azok a gyerekek, akik a nyaralásuk során nagyon sok élménnyel gazdagodtak, szintén alig várják, hogy beszámolhassanak róla a többieknek.

De akkor mégis mi legyen azokkal, akik nem voltak sehol?

Valójában nagyon egyszerűen kiküszöbölheted azt, hogy ezek a gyerekek rosszul érezzék magukat: ne tedd kötelezővé! Ne menj sorba a gyerekeken, és ne erőltesd rájuk azt, hogy mindenki elmondja, mit csinált a nyáron!

Továbbra is felteheted az osztálynak a kérdést, és aki szeretne mesélni, az magától is beszámol az élményeiről, de azokat, akik nem szeretnének beszélni, ne beszéltesd erőszakkal!

Ezzel a módszerrel sok-sok kellemetlen pillanattól megkímélheted a gyerekek egy részét, és lehet, hogy az osztályfőnöki órákat is jobban fogják kedvelni, ha nem kényszeríted őket olyasmire, amit nem akarnak!

Indexkép: Depositphotos.com