Mert csak utána indulhatunk tiszta lappal.

Szívem a torkomban dobog, ahogy mondani szokták. Én inkább azt érzem, hogy olyan üres és hideg lettem belülről, valahol a hasam tájékán, és valami nagyon nem jól van a világgal. Megbántottam a gyerekem, hibáztam, túlreagáltam, elrúgtam a pöttyöst. Emberi módon reagáltam, pedig szülő vagyok. Sőt, nagybetűs Szülő.

A szobájáig három lépés a távolság. Amíg odaérek, az idő is lelassul, és mintha még nagyobb lenne odabenn a csönd. Fél. Vár. Megáll kezében a játék, amivel nem is játszott „igazándiból”. Megáll az idő.

Bocsánatot fogok kérni a gyerekemtől. Lehet, hogy ma elveszítem a tekintélyem, az irántam való tiszteletét, a mindentudó és mindig helyesen viselkedő „fölnőtt” képét a szemében. Lehet, hogy leszárad a könyököm, vagy a fal reped meg… Ki tudja? Nem leszek többé tökéletes, nem leszek Istennő, és félek, hogy nem leszek többé „tökéletes anya” sem.

De megbántottam, és mindennél többet ér számomra, hogy a kapcsolatunk meggyógyuljon, hogy újra működjünk mi ketten. Mert a kapcsolatunk a csatorna, amin keresztül eljutunk egymáshoz, és ez a csatorna most nagyon beszűkült. Alig férek át az ajtórésen, olyan kicsire nyitom.

Nem magyarázkodom majd, hanem egyszerűen megmagyarázom, hogy miben hibáztam. Nem teszem hozzá, hogy „Bocsánat, de…”
Hogy idegesítettél, hogy te is hibás vagy…
Nincs a de, csak ennyi: „Bocsánatot kérek”.

Nehéz napom volt, ideges voltam. Nem neked szólt. Ne haragudj.

Nem látszom majd túl gyengének?

Nem fog fölém kerekedni ezek után, vagy nem hinni ezentúl abban, hogy tévedhetetlen vagyok, és mindentől meg tudom védeni? Attól vagyok felnőtt, hogy nekem mindig igazam van, vagy attól, hogy nem hagyok szakadékot hullani kettőnk közé? Alázat vagy megalázkodás, amire készülök?

Hogyan kérjek bocsánatot?

Mondjam gyorsan az ajtóból, „essünk túl rajta”-üzemmódban, vagy menjek be hozzá? Lépjek közelebb? Igen, még jobb lesz, ha leülök mellé, hogy egy vonalban legyen a szemünk. Az ölembe is húzhatom, de csak miután kimondtam. Mondhatnám olyan leckefelmondósan is, amiből érezhetné, hogy csak kötelességet teljesítek, de a bocsánatkérésem nem őszinte. Akkor talán nem lenne ilyen pokoli nehéz. Persze akkor is megbocsátana, hiszen megtanítottam neki, hogy a bocsánatkérés után már nincs értelme a haragot őrizni.

De ha csalok a játékban, akkor minek játszom? Ezt is én tanítottam.

Leülök mellé, és elmondom, hogy mit és hogyan hibáztam. Hogy fáradt voltam, hogy nem figyeltem. Hogy mérges voltam, mert napközben ezer nehézséggel találtam magam szemben. Nem hallgattak meg engem sem, elém vágtak, sokan voltak, kihasználtak, kihíztam a kedvenc farmerom, és félek híreket hallgatni. Nem, ezt inkább nem mondom el neki, de a farmeromat igen. Meg hogy Anna most is a mi szemetesünkbe dobja a Balatonról hozott köveit.

Nem csak bocsánatot kérek.

Most, hogy látom, ahogy nagy szemekkel néz rám, érzem, hogy tanítom is őt, hogy talán soha nem tanítottam ilyen fontosat neki. Figyel. Megmutatom, megmutathatom neki, hogy szabad hibázni, szabad tökéletlennek lenni – látom, hogy nagyot lélegzik, szabadabb lesz a lélegzete, lazul a szorítás a kezemen.

Mikor csúsztatta ide a kezét, nem is emlékszem? Tanítom, hogy milyen egy jó bocsánatkérés: bátor, őszinte, és nevén nevezi a hibát. Nem lacafacázik, nem kertel… Amikor kimondom a szót, azért lopva megnézem a könyököm: nem száradt le.

 – Akkor ér hibázni is? – kérdezi.

 – Igen, ér  – válaszolom magabiztosan. – De egy idő után rá tudsz jönni a hibára, és bocsánatot tudsz kérni. Nem is olyan nehéz szó…

 – De ha nem direkt csináltad, akkor miért kell bocsánatot kérned?

 – Hogy te is tudjad. A bocsánatkérés új kezdést jelent. És ígéretet arra, hogy igyekszem ezt nem tenni többet.

 – Jó kis szó, ugye? – mérlegeli, azután minden átmenet nélkül folytatja az életünket. Egy szuszra, mintha mi se történt volna, mintha a bocsánatkérés betemetett volna köztünk minden árkot: - És mondd, Anya, segítesz abban, hogy a kőkockákat összeépítsük a LEGO-val? Nekem mindig összedől…

Indexkép: Depositphotos.com