Ez az írás az anyákról és a fiaikról szól. Lányt nevelni is különleges élmény, de más, mint fiút.

Ma, amikor már nem csak a fiúgyerek az érték, egyre több anya vallja be, hogy igazából kislányra vár. Nem csak azért, mert a széles körben elterjedt vélekedés szerint velük könnyebb (elárulok egy titkot: nem az), sokkal inkább azért, mert a lány ismerős. Én is voltam kislány, nagyjából tudom, mire lehet számítani nála.

Én is lányt szerettem volna. Amikor az orvos először mondta, hogy fiú, egy pillanatra átfutott rajtam a csalódás. Csak egy pillanatra. A vizsgálat után már lelkes sms-eket küldtem minden ismerősnek, hogy fiam lesz, így belül is elkezdtem megbékélni a helyzettel, és úgy döntöttem, fiús anyának lenni igazából vagány dolog.
 

Azért a félsz bennem volt. Honnan fogom tudni, mi jár a fejében? Fogok-e tudni vele játszani? Lesz-e később közös beszédtémánk? Egyben nem kételkedtem: hogy nagyon, de nagyon fogjuk szeretni egymást.

A kisfiú pedig megérkezett. Az első perctől fogva megvolt a maga véleménye a dolgok folyásáról, és egy fikarcnyit sem engedett belőle. Nála gyorsan dugába dőlt az összes szépen felépített elméletünk a gyermek önállóságra szoktatásáról, a hiszti csírájában való elfojtásáról és a korai fejlesztésről. A gyerek kizárólag a karomban érezte jól magát, onnantól, hogy önálló helyváltoztatásra volt képes, követett, mint az árnyék, és folyamatos foglalkoztatást igényelt. Az évenkénti státuszfelméréskor rendszeresen alulteljesített, pedig igenis okos volt, csak nem abban, amit mértek. (Kedvenc történetem, amikor kétéves korában a védőnő megkérdezte, beszél-e mondatokban. Mondtam, nem, a szókincse maximum 20 szó, de ezek között szerepel a vonóhorog, a pótkerék és az utánfutó is.)

Amikor két évvel később megérkezett a húga, lassan megértettem, miben más a lányok nevelése, mint a fiúké.
 

A kislányban magamat látom.

Enyém az összes reakciója, a szófordulatai, tudom, mi jár a fejében. Néha már-már kísérteties, ahogyan a kevés hatéveskori emlékemet viszontlátom nála.
 

A fiú ellenben felfedezni való terület.

Felfedezni való, és roppant érdekes. Ha nem lenne, anélkül élném le az életemet, hogy tudnám, melyik csapatból melyikbe igazolt Cristiano Ronaldo, és Bud Spencer filmjei is örökre kimaradtak volna. Nem érteném, miért olyan menő dolog Nike cuccokban járni (mondjuk ezt most sem értem), és azt hinném, a vécépoénok időszaka is lecseng az óvodás korral.

Nem látnám azt a kettősséget sem, hogy a kiskamasz nem ad puszit búcsúzáskor, és az utcán nem fogja meg a kezemet, ugyanakkor otthon, ahol senki sem látja, hajnalban még mindig bemászik az ágyunkba. Nem tudnám, hogy a haverok társaságában szemtelenségig flegma, időnként akár még csúnyán is beszélő gyerek otthon bizony még esti mesét kér, plüssállattal alszik, és "még egy kis ölelésért" rimánkodik (amit én persze boldogan megadok neki). Nem tudnám, hogy a kislányok és anyukáik által gyakran megvetett "rossz fiúk" a felvett álarc mögött milyen érzékenyek, milyen sérülékenyek, mennyit küzdenek a vélt elvárások és a bennük élő kisfiú harca miatt.
 

Tudom, hogy egy napon el fog menni.

Nem csak fizikailag, érzelmileg is. Azt a szeretetet, amivel most engem halmoz el, a feleségének és a gyerekeinek kell adnia. Gyakran emlékeztetem is magam erre, hogy amikor ez a nap eljön, akaratlanul se álljak az útjába. Tudom, hogy a gyerekeinek – Janikovszky Éva szavaival élve – én valószínűleg csak "a másik nagymamájuk" leszek. (Aztán ki tudja, lehet, hogy nem). Most azonban úgy szeretném szeretni, hogy amikor eljön az ideje, ő is teljes szívével tudjon a családja felé fordulni.

Úgyhogy járunk a focipályára, igyekszem memorizálni a hosszú nevű spanyol labdarúgókat és csapataikat, meghallgatok naponta néhány gusztustalan poént, és rájövök, hogy az egész tulajdonképpen elég érdekes. Milyen jó is, hogy van egy fiam!

Indexkép: maxpixel