Pap Nikolett vagyok, a Berzencei Szent Antal Óvoda egyik óvodapedagógusa. 2016. májusában volt a gyakornoki minősítésem. Jelenleg a kis „Csiga - bigákkal” (kiscsoportos korosztállyal töltöm a mindennapjaimat kolléganőmmel együtt. Sajnos azt tapasztalom, illetve tapasztaljuk, hogy már ennél a korosztálynál is jelennek meg olyan problémák, amivel azt gondoltuk ”még ráérünk foglalkozni”, mert ezek valamivel később kellene, hogy jelentkezzenek. De mindent csírájában kell és lehet elfojtani. Nagyon meglepődtünk, mikor ennél a korosztálynál is megjelentek olyan nehézségek, mint a kiközösítés, a hátrányos helyzetű kis társak befogadása és elfogadása, valamint az agresszióra utaló jelek. Így igyekeztem ezekre a megjelenő problémákra bevezetni néhány kis trükköt; ami mára már nem csak, hogy szabályok, hanem egyszerűen a szokásukká is vált. Ebben a kolléganőm is partner volt, és velem együtt alkalmazza a mi kis fortélyainkat.

Az agresszió kezelésére a következő módszert alkalmazzuk - leginkább a csoportszobában. Játékidőben azt érezni lehet, amikor már hangosabbak, veszekszenek, vitatkoznak, csipkelődnek egymással, és feszülté válik az egész csapat. Ilyenkor hangosan mondjuk, hogy „Csigusz kör”, és mindenki félbehagyja, amit éppen csinált és leülünk a szőnyegre. Mikor már mindenki leült, bekapcsolok egy zenét (ami általában a Bagdi Bella: Hooponopono), majd megfogjuk egymás kezét. Akik szeretnék, ez alatt az idő alatt be is csukhatják a szemüket. És a zene végére lenyugszanak és elcsendesednek a gyerekek.

A kiközösítésre egy nagyon kézenfekvő kis dolgot találtam ki. A mesélés – verselés tevékenységünk után átadjuk egymásnak az ölelést! Az ölelő kört vagy a kolléganőm vagy én indítom el és adjuk tovább egymásnak, mindenki mindig az éppen mellette ülőnek. Mivel nálunk fontos mondás „ mindenki barátja mindenkinek”. Volt, aki az elején durcáskodott, hogy már pedig ő nem; de látta a többieken a mosolyt és az elégedettséget, így szépen lassan egytől egyig igénylik és várják már. Ha esetleg elfelejtenénk, akkor a gyerekek figyelmeztetnek minket, hogy nem felejtettünk - e el valamit.

A gyerekek nagyon szeretnek csúfolódni és árulkodni. A csúfolódásra egy mondókánk van; amit nagyon hamar elsajátítottak a gyerekek, és alkalmazzák is, ha úgy érzik, hogy megbántották őket valamivel. Van még, aki kér segítséget a versike elmondásához, de vannak olyan ügyesek is, akik már nagyon önállóan és határozottan elmondják a társuknak és ezzel jelzik az ő kis sérelmüket.

„Egyik fülemen be, a másik fülemen ki,

Itt nem hallgat Rád senki.

Hiába is próbálsz kicsúfolni engem,

Mindenképpen jó marad az én kedvem!”

Azt gondolom, hogy a mi kis közösségünkben ezek a kialakult szokások abszolút a mindennapi életünk részévé váltak. És ezeket visszük a további éveinkbe is. Ha a későbbi életük során már nem is, de az óvodai években biztosan mellőzni vagy legalább kevésbé érzékelhetővé tudjuk tenni ezeket a problémákat! És bízom benne, hogy ezek mélyen rögzülnek bennük és fogják alkalmazni az óvodai évek során tanult kis fortélyokat.

A „Keressük a legkreatívabb magyar gyermeknevelő szakembereket!” pályázatra beérkezett cikk.