Az informatika világában megváltozott az egyén, a lélek szerepe. Másképp, máshogyan tudunk szólni, más csatornákat használunk, más dolgok érdekelnek bennünket. Nem lettünk rosszabbak csak mások. Ehhez kell tudnunk alkalmazkodni, hogy kiegyensúlyozottságunkkal erőt, energiát sugározzunk, amellyel alkalmas, elfogadó környezetet teremthetünk az együttéléshez és a gyermekneveléshez.

Agresszivitásunkat nem a világ váltja ki, hanem saját belső feszültségeink, félelmeink, ahogy a felmerülő nehézségekhez viszonyulunk. Felnőttként is nehéz, nemhogy kisgyermekként az oktatási rendszerbe kerülve, ahol a család elsődleges szocializációs szerepét átveszi egy sokkal nagyobb közösség az óvoda, azután az iskola. De a problémát legtöbbször nem az okozza, hogy nincs elég piros autó, sok a lecke vagy rövid a szünet. Meg kell tanulnunk odafigyelni gyermekeinkre, diákjainkra és a körülöttünk élőkre.

Gyakorlott pedagógusként vallom, hogy az oktató és nevelő munka a szeretetteljes, elfogadó légkör megteremtésével kezdődik. Hiszen egy szorongásmentes környezetben mindenki sokkal jobban képes önmaga érvényesítésére, tudása bővítésére. Nem számít, hogy a nevelő munka elején, hétfő, vagy szerda reggel mennyi időt vesz el a közösségformálás. Empatikus környezetben, ahol képesek vagyunk mások segítésére, elfogadására, sokkal könnyebben és hatékonyabban tudunk a tanulmányi munka terén is eredményeket elérni. Mindegy hogyan nevezzük az egymás meghallgatására szánt időt. Lehet beszélgetőkört tartani, zsínórlabdát játszani, ülni vagy állni, a legfontosabb, hogy félelem és a tekintélyelvűség megléte nélkül elmondhassa mindenki, a számára éppen legfontosabbat.

Abban hiszek, hogy ha egy közösség - legyen az óvodai csoport vagy egy osztály - maga hozza meg szabályait, és ezek jól látható módon a teremben elhelyezve minden napra egyenértékűek (Pl.: tisztán tartom környezetemet, nem lépek utcai cipővel a terembe, nem beszélek csúnyán, odafigyelek a másikra, stb.), akkor mindenki számára könnyebben betarthatóak lesznek, mintha tanár-diák pozíciónkat használnánk ki mindezek betartatására. A közösségformálás egyik legfontosabb kitétele, hogy közös céljaink, élményeink legyenek, akár rövid, vagy hosszú távon. Nem muszáj nagy dolgokban gondolkoznunk. Lehet napi cél egy ebéd utáni játék, egy közös állat, vagy növény gondozása, de gyűjtögethetünk pontokat egy nagyobb kirándulásért, egy parki sétáért, vagy egy filmvetítésért. A legfontosabb, hogy a gyermekek életkori sajátosságainak és érdeklődési köreiknek megfelelő célt válasszunk, hogy mindez motiváló erővel hasson rájuk a mindennapokban.

Úgy gondolom, hogy az elfogadó és félelemmentes környezet egyik elengedhetetlen eszköze a folyamatos pozitív megerősítés, amelyet nem szabad összekevernünk a következetektől mentes jutalmazással. A gyerekeknek meg kell tanulniuk, hogy tetteinknek következményei vannak és, hogy nem minden cselekedetünk jár pozitív válasszal. Tanóráim során rendkívül fontosnak tartom, hogy rövid időtartamonként dicsérjünk – a szóbeli dicséret mellett például mosolygós, piros pont, játék zseton osztogatásával, de azt is, hogy a helyes viselkedés kiemelésével a pozitív példára hívjuk fel a figyelmet szemben azzal, hogy a helytelent emelnénk ki. Gyermekeink pontosan tudják mi a jó és a rossz, de ahogy nekünk annakidején, úgy nekik is saját bőrükön kell megtapasztalniuk és szembenézniük a nehézségekkel és tetteik következményeivel.

Mindannyian tudjuk, hogy nem minden nap könnyű. Egy rosszul átaludt éjszaka, egy nem kedvelt felvágott a reggeli szendvicsünkön képes indulatosabbá tenni minket. Úgy gondolom, azt kell megtanítanunk, hogyan jelezzék ezt a feszültebb állapotot környezetüknek. Például hosszabb csendes pihenő, egy matek óra helyetti rajzolás, vagy szabadban eltöltött idő csodákra képes, hogy végül ne társaikon vezessék le saját problémáinkat. Akár pár perc egyedüllét visszaterelheti tanítványainkat a helyes viselkedésformához és hatékony feladatvégzéshez. Ha pedig a jutalomkártyák, a mosolygós, vagy egy naplóba írt ötös vagy annak hiánya, mégsem bizonyulna kellően ösztönzően, még mindig ott a mozgás, a különféle sporttevékenységek ösztönző ereje. A mozgással egybekötött játékok és sporttevékenységek pozitív élettani hatások mellett, remek közösségformáló, integráló tevékenységek. Hiszen mindamellett, hogy egy csoport közös célért küzd, az egyén teljesítménye is elismerésre kerül, ezzel segítve az objektív értékelés lehetőségét és közösségi élmény kialakulását.

Egy közösség tagjának pedig jó lenni. Éljünk akár figyelem- vagy viselkedészavarral, autizmussal, testi- vagy szellemi fogyatékossággal, érkezzünk szomszédos országból, vagy a tengeren túlról. Emberek vagyunk és ez a közös tulajdonság elég ahhoz, hogy egy közösségbe tartozzunk. 

A „Keressük a legkreatívabb magyar gyermeknevelő szakembereket!” pályázatra beérkezett cikk.