Én, a magam részéről nem szeretem a túlzott versengést a gyerekek között, de mindemellett tudom, hogy a versenynek fontos funkciója van a gyerekek életében, fontos, hogy részük legyen kudarc- és sikerélményekben egyaránt. A baj ott kezdődik, ha a versengés, a győzni akarás elnyomja a játékosságot, a játszás örömét. A játék fogalom definiálásakor ki szokták emelni, hogy a játék önmagáért való; maga a ténykedés, az elképzelés, a kíváncsiság kielégítése szerzi az örömöt! Ha egy gyermek kockából garázst épít, az már önmagában örömteli tevékenység számára, nem igényli, hogy jutalmul kapjon egy szelet csokit, vagy, hogy megjegyezzék, hogy az ő garázsa szebb, mint a Pistikéé.

Egyszer pszichológusok kipróbálták, mi történik, ha a majom kezébe egy egyszerű zárszerkezetet adnak. Nos, az állat addig-addig próbálkozott, amíg ki nem nyitotta: nem csüggesztette el a kudarc (hiszen “ez csak játék”), és elegendő volt számára az a jutalom, amit a tevékenység és a megoldás öröme adott. Ezek után a kutatók jutalmazni kezdték a sikeres teljesítményt: ha a majom kinyitotta a zárat, banánt kapott érte. Néhány alkalom után furcsa változást észleltek az állat viselkedésében: már csak akkor volt hajlandó a zárat kinyitni, ha banánt kapott! Nem érdekelte többé a probléma, sem a játék öröme, kizárólag a teljesítmény, melyért jutalom jár. Figyeljünk tehát, hogy sose vesszen ki a játékosság a játékból! Természetesen jelen lehet a győzni akarás vágy (és legyen is jelen), de ez ne zárja ki a játékosságot, az önmagáért való örömöt. Jó példa erre a következő: Egy tízéves gyerekek születésnapi összejövetelén tombola van. Annyi nyeremény, ahány résztvevő. A nyereménytárgyak ki vannak rakva, mindegyikre ráírták, hogy hányadik nyerő kapja. A két legáhítottabb tárgy (egy majom meg egy iránytű) a hatodik és a nyolcadik nyeremény. Az első, második és harmadik nyeremény nem vonzza különösebben a gyerekeket. A játék megkezdése előtt minden gyerek azt mondta, hogy hatodik vagy nyolcadik szeretne lenni. Mégis minden szám kihúzása után mindegyik résztvevő azon izgult, hogy olyan számot mutassanak fel, ami az ő tábláján szerepel. Mindegyiküknek volt tehát egy olyan vágya, hogy hatodik vagy nyolcadik legyen, s megkapja a majmot vagy az iránytűt, de ez a vágy a játék sodrásában elhalványult, s a gyerek azt kívánta, hogy a felmutatott szám az ő száma legyen. A játékosság fölénybe került a „nyerni kell mindenáron” vággyal szemben. Erre kell figyelnünk, hogy ez a játékosság mindig fölényben maradjon!

Mit tehetünk tehát mi szülők azért, hogy a jó hangulatú játék ne torkolljon dühkitörésbe?

• Hangsúlyozzuk elégszer, hogy nem mindig a győzelem a lényeg, hanem a közös játék!
   
• Próbáljuk megtalálni az egyensúlyt: A gyermeket elsősorban nyerni kell megtanítani (támogatni az önbecsülését, önbizalmát, versenyszellemét, egyéniségét), ugyanakkor mindemellett természetessé kell tenni számára, hogy az is előfordulhat, hogy a legnagyobb erőfeszítései ellenére is alulmaradhat. Ezért célszerű egyensúlyban tartani a nyeréseket és a vesztéseket. Ha a gyerek rossz passzban van, hagyni kell egyszer-kétszer őt is nyerni, de vigyázva, nehogy észrevegye a csalást: a győzelem legyen ilyenkor is nehéz.
   
• Néhány mondatban kielemezhetjük, hogy az aktuális győztes miért nyert, illetve a vesztes miért veszített (ha a gyermek megtanulja „visszanézni” sikerei, kudarcai okát, könnyebben fog majd reális célokat kitűzni maga elé)
  
   
• Mindig dicsérjük meg, ha fejlődött vagy szépen küzdött – akár nyert, akár veszített!
   
• Magyarázzuk el, hogy barátai csak akkor fognak örömmel játszani vele, ha megtanul szépen, méltósággal veszíteni!
   
• Hívjuk fel a figyelmüket rá, hogy legyenek szerény nyertesek, ne örüljenek a másik vereségének!

És még egy nagyon fontos: itt is, mint mindenben, a felnőttnek kell példát mutatnia: bebizonyítania, hogy el tudja viselni a kudarcot, tud gratulálni a győztesnek, örülni a másik sikerének!

Túl kell segítenünk gyermekünket ezen a koron, hogy később is legyen kedve a komolyabb szellemi vagy ügyességi erőfeszítést igénylő játékokhoz!

Fotó: www.foter.com