Számos családban előfordul legalább egy megfelelési kényszerben szenvedő ember. Azonban az én cikkem azokról a gyermekekről fog szólni, akik szüleiknek szeretnének megfelelni bármi áron. Ezek a gyerekek többnyire sikeresek valamiben: tanulásban, sportban, művészetekben, de nem elégedettek. Folyton többet és többet akarnak, hajtják magukat, mert kevésnek érzik teljesítményüket és többet akar kihozni belőlük a szülő. Ez önmagában nem volna probléma, de mikor a gyerek értékrendjének rovására megy, az már gond. Sok esetben az ilyen szülők saját magukat akarják megvalósítani gyermekükben. Elszalasztott vagy meg nem kapott lehetőségeket teremtenek a gyermek számára és nem veszik figyelembe, hogy gyermeküknek van-e kedve az adott dologgal olyan mélységig foglalkozni, ahogy elvárják tőle, ráerőltetik.

Sok lányt ismerek, akik nem vékonyak, nem kitünő tanulók, nem élsportolók, vagy nem zseninek kikiáltott zongoristák. Az átlag felett vannak, küzdenek, hajtanak, eredményeket érnek el, versenyeket nyernek... De még is romokban az önbecsülésük.

Ezek a gyermekek egy sikeres vizsga, vagy verseny után nem dicséretet kapnak otthon, hanem fejmosást... míg az edző, a felkészítő tanár és egyéb támogatók azt mondják "ezaz fiam, jó voltál" otthon a gyermek által második vagy sokadik helyet, a szülő kudarcként hisztériás rohamok közepette éli meg.

Mivel a szülő elégedetlen, a gyerek is az lesz saját magával szemben. Általában van egy kor, amíg a gyerek ad szülei szavára, az a helyes és az a jó, amit otthon hall. Hogy ez mennyire van rendjén, egy másik cikk témája is lehetne, de ebben az esetben bizony káros, mivel a szülő nincs meleglégedve utóda eredményével a gyermek sem lesz. Nem sikerhajhászásról van itt szó, hanem megfelelési kényszerről.

A gyerek talán örülne a kemény munkával elért 3. helyezésnek, vagy a 4,2-es átlagnak, de otthon veszekedés és elégedetlenkedés várja. Ettől kezdve a gyerek is úgy fogja fel a dolgot, hogy ő rossz, elrontotta, elszurta, még keményebben kell küzdenie. Nem számít, hogy nincs élete, talán barátai sem, a folyton elégedetlenkedő szülő csak azt súlykolja gyerekébe, hogy: kevés a teljesítménye, nem ad bele mindent, így nem fog elérni semmit, még még még.

Ezek a gyerekek dicséretet nem, vagy csak nagyon ritkán kapnak, pedig általános igazság, hogy a siker visz előre! Az ily módon elnyomott gyermekekben azonban semmiféle önbizalom nem fejlődik ki, mert otthon csak az elégedetlenkedést, a panaszt hallja.

Kép: www.foter.com