Hajlamosak vagyunk ilyenkor elhamarkodott véleményt alkotni a szülőkről, akik „nem képesek megnevelni a gyereküket”. Pedig a gyermekkori dühkitöréseknek semmi köze a neveléshez.

De nézzük, mi is ez valójában?
Ilyenkor a gyerekek sírnak, toporzékolnak, földre vetik magukat, a kezük ügyébe eső tárgyakkal dobálóznak, esetleg harapnak vagy csípnek. Tudnunk kell, hogy ez az állapot a gyermeknél nem előre tervezett, nem szándékos, és ami a legfontosabb, célja nem a figyelemfelkeltés. Ebben a korban ezek az eszközök állnak rendelkezésére érzései, vágyai kifejezésére, mivel nyelvi fejlettsége nem teszi lehetővé, hogy azokat szavakba öntse. Leggyakrabban 2-3 éves korban találkozunk a dühkitörésekkel, de teljesen nem tűnik el a későbbiekben sem. Kialakulásában több tényező is szerepet játszik, elsősorban az, hogy a gyermek megtapasztalja saját fejlődését, észleli az ennek nyomán vele szemben kialakuló magasabb elvárásokat, gyakran korlátozásokat, ezzel párhuzamosan azonban esze ágában sincs lemondani az addigi kényelemről és kiszolgálásról, amiben addig része volt. Minél gyakrabban tapasztalja a korlátozást, annál erőteljesebben próbálja önállóságát kimutatni.

A rohamok gyakorisága és intenzitása nagyban függ a gyermek életkorától és fejlettségi fokától, temperamentumától, valamint attól, hogyan reagálnak a környezetében élő felnőttek ezekre az „akciókra”. Nyilvánvalóan minden szülőt az érdekel elsősorban, mit tegyen, ha gyermeke épp a földhöz veri magát dühében?
Emlékszem egy esetre, amikor a két és fél éves fiam a körút kellős közepén tette ezt, mert nem akart bejönni egy boltba velem. Egy darabig csendesen kérleltem, hogy fejezze be, magyaráztam neki, hogy csak néhány percet leszünk bent, de miután ez nem használt, átléptem rajta, bementem a boltba, onnan figyeltem, mit fog csinálni. Egy darabig még tartott a fesztivál, aztán a gyerek körülnézett, konstatálta, hogy látótávolságon kívül vagyok, és már épp kezdett volna megrémülni, amikor én kiléptem a boltból, és elé mentem. Abban a pillanatban vége volt a rohamnak, mert a váratlan helyzet, hogy nem lát, kibillentette őt abból az állapotból. Nehéz megtalálni az arany középutat, ez nem vitás. De szem előtt kell tartanunk, hogy ostobaság lenne szigorral megtörni a gyerek kialakuló akaratát, önállósodási törekvéseit, ugyanakkor hiba lenne minden kívánságát teljesíteni.

Akkor cselekszünk a legrosszabbul, ha a dühkitörésre agresszióval, vagy ugyanolyan dühvel válaszolunk, mint amit a gyereknél tapasztalunk. Nagyobb gyerekeknél megpróbálkozhatunk különböző, együtt érző mondatokkal, melyekben kifejezzük, hogy megértjük őt, és az ő szempontjából jogosnak tartjuk a dühét, ha annak kifejezési formáját nem is. Próbálkozhatunk humorral is – ne feledjük, az sok mindenre gyógyír! Láttassuk vele kissé viccesen a helyzetet, ha sikerül elérnünk, hogy önmagán nevessen, nagy lépést tettünk az öniróniára való képesség kialakítása felé. Kisebbeknél a legjobb módszer, ha kiragadjuk a gyereket az adott szituációból, lehetőséget adva neki arra, hogy vélt vagy valós sérelméről megfeledkezzen.

És jusson csak eszünkbe az ősrégi, de jól bevált „gyere csak, kicsim, anya mutat neked valami érdekeset…!” figyelemelterelő mondat. Ne feledkezzünk el soha arról, hogy a dühkitörés leginkább segélykiáltás a szülő felé: figyelj rám, nyugtass meg, szeress!