Mikor váltunk annyira anyagiassá, hogy felháborodunk, ha pénz helyett az idejét szánja rá a pedagógus, hogy megajándékozza a gyerekeket? Miért várjuk el egyáltalán az ajándékot? Mit adtunk mi a pedagógusoknak valaha is…? Mióta ér többet a pénz a valódi érzéseknél, emlékeknél?

A kiábrándító párbeszédben az egyetlen megnyugtató dolog az, hogy a ballagó gyerekben sokkal több emberség van, mint szüleiben… még. Elkeserítő viszont, hogy ha ilyen mintát látnak maguk előtt, jó eséllyel végül hasonló hozzáállást visznek tovább ők maguk is… "Anyagias, emberi dolgokat értékelni képtelen felnőttek lesznek, akik ezt adják tovább" - írja Jocó bácsi.

Balatoni József Facebook-oldalán osztotta meg a történetet.

"Álltam a buszmegállóban, két szülő és a gyerekek beszélgetését hallgattam, akik egy ballagásról tartottak hazafelé...

"- Hányan is vagytok az osztályban?

- 20-an anya!

- Nah, most nézd már meg! A tanárnő nem tudott volna venni húsz normális ajándékot a gyerekeknek? Nem?

- Hát igen, minek ad ilyen kézzel készített szarokat a gyerekeinknek?! Inkább vett volna valami drágább ajándékot ezek helyett!

- De anya, nekünk tetszik, aranyos ajándék.

- Ugyan már, ez egy szar. Annyira se szeret titeket, hogy pénzt költsön rátok, csak ilyen vackokat csinált.

- De szeret minket és mi is őt."

A gyomrom összeugrott, miközben ezt hallgattam. Dühös lettem, de nem akartam vitába szállni az anyukákkal: nem ismerem őket és úgy érzem, nem is lehetett volna bármivel is érvelni. Pedig szívesen megkérdeztem volna, milyen ajándékot kellett volna kapnia a gyereknek. De mindenesetre eléggé elszomorító volt az eset. Én osztályfőnökként, tanárként sokkal többre értékelem, ha egyedi ajándékot kapok, és én is arra törekszem, hogy azt adjak a gyerekeknek. Mert személyes, megható, története van és dolgozom vele. Értük, nekik. Kérdem én, hogy ezek a szülők mit tettek amúgy évekig azon kívül, hogy romboltak? Támogatták a pedagógus munkáját, segítették azt? Kevésbé hiszem. Nem, nem anyagiakra, ajándékokra gondolok. Persze, jól esik, ha ajándékot kapunk, de nem várjuk el. Én a legapróbb dolognak, még egy rajznak is örülök, ami szívből jön a gyerekektől. Mert ők értékelik, amit teszünk értük. Ezek a szülők pedig mit tettek? Semmibe vették azt az ajándékot, ami szívből jött. Mit tanítanak ezzel? Kőkemény anyagiasságot, a pénz és az értékes dolgok mindenekfelett állóságát. A gyerekek pedig mit kaptak? Emléket, szeretetet, törődést a pedagógustól. Szerintem az utóbbi sokkal tartósabb, fontosabb. A gyerekek reakciója megnyugtató volt, de az arcukon ülő szomorúság már kevésbé. Mert a kezében tartott ajándéknak ők örültek, a szüleiktől pedig azt kapták, hogy ennek nem kell örülni, mert ez szar, értéktelen, mert nem került ezrekbe. Ők még értik, hogy mi ennek a valódi értéke. De ha a szülők sokat sulykolják ezt beléjük, akkor előbb vagy utóbb elérik a céljukat. Anyagias, emberi dolgokat értékelni képtelen felnőttek lesznek, akik ezt adják tovább. Nincs ez így jól, nagyon nincs.

Én köszönöm és hálás vagyok, hogy sok olyan pedagógus van, aki értéket, szeretetet és megbecsülést ad. Időt szán arra, hogy egyedi ajándékot készítsen (esetleg vegyen, mert az sem megvetendő). És hálás vagyok, hogy a gyerekek értékelik, megbecsülik ezt még akkor is, ha a felnőttek nem. A fontos az eszmei értéke annak, amit kapnak. Mert ezek az igazán fontos dolgok az életben, nem a drága ajándékok...

Megyek is, nekiállok az osztályom idei ajándékának, mert minden év végén kapnak valamit. Nem, nem drágát, hanem személyeset. Ahogyan idén is."

Forrás: Jocó bácsi világa 
Kép: Horváth Péter Gyula