- Mit, apjuk?
- Elmegyek az erdőbe, és faragok fából egy gyermeket.

Nagyot kacagott ezen az asszony.

De úgy történt. Estére, mire a vacsora készen lett, az ember egy kifaragott gyermekkel érkezett haza. Az ajtó sarkába állította.

Leültek az asztal mellé vacsorázni. Ahogy vacsoráztak, maradt egy kis étel. Még azt mondja az asszony:
- No, éppen a fiunk részére maradt.

Akkor lefeküdtek. Egyszer éjfél felé megszólal a fagyermek:
- Édesanyám, alusznak-e?
Megörült az asszony, felelt azonnal:
- Nem alszunk, édes gyermekem.
- No, ha nem alusznak, keljenek fel, és adja ide a vacsorámat!

Hát a fából faragott gyermek megelevenedett. Addig gyönyörködtek benne; addig beszélgettek vele, hogy szépen meg is virradott.
Mikor háromnapos lett a gyermek, azt kérte, engedjék ki az utcára, hadd keressen magának játszótársat.

Kiment a kicsi fiú a kapu elé. Hát éppen egy vele egykorú gyerek várta őt. Kérdi Fábólfaragott Péter:
- Te kis pajtás, lakik-e ebben a városban kardmester?
- Hogyne laknék, éppen ott van, nem messze!

Bemegy Péter az apjához, s azt mondja:
- Legyen szíves, adjon nekem nyolc krajcárt!
- Ó, édes gyermekem, adok én neked többet, mit érsz azzal a csekélységgel?
- Nekem csak nyolc krajcár kell! - mondja Fábólfaragott Péter.

Azzal kifutott, s elment a pajtásával a kardmesterhez.

Ott azt mondja:
- Kardmester úr, adja nekem nyolc krajcárért azt a kardot, amelyet legelőször készített.
- Ó, kedves öcsém - mondja a kardmester -, megette már azt a rozsda. Van itt réz-, arany- és gyémántkardom. Amelyik tetszik, azt veheted!

Nem kérek tőled azért egy krajcárt sem.
- Nem gyermek kezébe való az - feleli Péter -, keresse ki csak a kardot, amelyen legelőbb tanult. Az kell nekem.

Elment a kardmester, s addig hányta a kardokat, amíg meg nem találta azt a rozsdás kardot, amelyet legelőbb készített. Újból kutatni kezd és megtalálja azt a tokot is, amelyikbe a kard illik.

Péter vette a kardot, fölkötötte. Úgy illett rá, mintha onnan nőtt volna ki, derékból. Azt mondja:

- No, itt van nyolc krajcár, mert az első munkát is meg kell fizetni.

Aztán nagy örömmel elment haza. Éppen másnap következett a vásár abban a városban. Azt mondja Péter az édesapjának:

- Édesapám, menjünk ki a vásárba, hadd lássam, milyen gyülekezet van ott.
- Éppen azt is akartam mondani, édes fiam - mondja az apja -, menjünk, és vegyünk két ökröt.

Járnak a piacon az ökrök között. Hallják ám egyszer, hogy van két ökör, aranylánccal összekötve. Amelyik vitéz kettévágja a láncot azé lesz a két ökör.

Azt mondja Fábólfaragott Péter az édesapjának:

- Menjünk, apám, arrafelé! Hadd lássam, milyen az a két ökör!

Hát látják, hogy milyen szép két aranyökör. De már annyi a csorba kard körülöttük, hogy a szügyüket éri a sok kardvég.

- Ha megengednék, én is hozzávágnék - mondja Péter.

Elcsodálkoznak a népek, hogy mit akar ez a kisfiú. De meg kell engedni. Ekkor Péter hozzávágott, s úgy elvágta az aranyláncot, hogy annak csengése-pengése tizenkét országon is keresztülhallott. A két ökör meg felcsapta a farkát, futott, s egyenest hozzájuk az istállóba.

Azt mondja ekkor az ökrök gazdája:

- No, te Fábólfaragott Péter, menj haza, s adj nekik enni. De tudd meg, hogy ezeket hiába kínálod akármiféle takarmánnyal, mert ezek csak parazsat esznek!

Hazament Péter, s meggyújtott tizenkét öl fát. Mielőtt az elégett volna, vette az itatóvedret, és hányta a parazsat belé. Azt a két ökör mind egy szemig megette. Igen ám, de akkor a két ökör felhányta a farát, és egyik ment napnyugatnak, a másik napkeletnek.

Azt mondja Fábólfaragott Péter erre:

- No, édesapám, jöjjön velem! Mutatok én magának egyet!

Kimentek a kapu elé. Péter a kapu sarkába két helyre beleütötte az ujját. Egyik lyukból tiszta piros bor folyt, a másikból meg tiszta pálinka.

- No, édesapám, ide tegyen asztalokat, üvegeket. Itt ihatik mindenki, amennyi kell néki. De most, édesapám, látja ezt a szántótaligát?
- Látom, kedves fiam.
- Hát ezt a malomkövet látja-e?
- Látom, kedves fiam.
- No, mikor ez a szántótaliga az ajtó elé áll magától, és a malomkő felmegyen a szántótaligára, a bor pedig vízzé változik, a pálinka meg piros vérré, akkor tudja meg, hogy én meghaltam. Akkor, ha fel akar keresni, üljön fel a szántótaligára, mert az éppen oda viszi, ahol én vagyok. Most, kedves édesapám, nekem el kell mennem világot látni, szerencsét próbálni.

Elindult Fábólfaragott Péter. Hét országon, hét világon keresztülment. Elérkezett egy királyi városba. Beköszönt a királyhoz:

- Adjon isten jó napot, felséges királyom.
- Hozott isten, öcsém. Mi járásban vagy?
- Elindultam szolgálni, szerencsét próbálni.
- Az asztalosinasom éppen most halt meg! - mondja a király. - Mi kérsz egy esztendőre?
- Nem kérek én semmit, csak ételt-italt.

Ott maradt Péter, végezte az asztalosinasi dolgot. Olyan ügyesen és kellemesen járt, hogy az öreg király nagyon megkedvelte. A királynak volt egy lánya, az is annyira megszerette Pétert, hogy már meg akart halni, ha nem adják hozzá feleségül.

- No - azt mondja a király -, inkább megengedem, hogy hozzámenj.

Azonnal nagy lakodalmat hirdettek. Jöttek mindenfelől grófok, bárók hercegek, papok, hóhérok. Pap eskette, hóhér seprűzte őket.

Aztán úgy éltek a királyi udvarban, mint férj és feleség.

Egyszer jön a királyhoz egy olyan írás, hogy fűt-fát állítson glédába s itt és itt jelenjen meg a háborúban. Mikor ezt a király meghallotta nagyon sírt.

Kérdi Fábólfaragott Péter:
- No, felséges király, hát te miért sírsz?
- Hát hogyne sírnék, édes fiam - mondja a király -, mikor egy olyan írás érkezett, hogy fűt-fát állítsak glédába, és itt és itt jelenjek meg háborúban.
- Felséges királyom, sose sírj. Elmegyek én oda magam is.
- Ó, kedves fiam, mit érsz te ott egyedül? Csak mint a szúnyog bivaly mellett!

De Péter csak elment egyedül. Csatázni kezdett. Annyira harcolt a kardjával, hogy már-már mindenkit legyőzött. De akkor véletlenül meg botlott. Erre aztán őt győzték le. Rögtön földbe is tették.

Másnap reggel a szántótaliga otthon elment az ajtó elé, a malomkő felment a szántótaligára magától, a bor vízzé változott, a pálinka meg piros vérré.

Látta ezt Péter apja, felült a szántótaligára, és elment oda, ahol Pétert legyőzték. Kereste, hasztalan. De látja ám a két ökröt jönni. Nap keletről az egyik, napnyugatról a másik aranyökör úgy jön, hogy ég-föld majd összeszakad.

A két aranyökör hányni kezdte a szarvával a földet mindaddig, amíg Pétert ki nem vették. De hát a nyaka le volt vágva, és semmi élet nem volt benne. Azt kérdezi egyik ökör a másiktól:

- Te mit tudsz?
- Én tudok annyit, hogy össze tudom ragasztani. Hát te mit tudsz? - kérdi a másiktól.
- Én lelket tudok ereszteni belé.

Ekkor az egyik összeragasztotta, a másik lelket fútt belé. Fölkelt Fábólfaragott Péter:

- Jaj, de jót aludtam!
- Aludtál volna bizony örökre, ha mi nem lettünk volna - mondják az ökrök.

Akkor megindult Péter, és hazamentek.
Ahogy hazaértek, a király újra összehívta a grófokat, hercegeket, válogatott cigánylegényeket, és felavatták Pétert királynak. Még mai napig is folytatja a királyságot, ha véletlenül meg nem halt.