Kedd

Érdekes, a pinkes nyelvtan dolgozat, amelyre kapkodva készültünk, jeles lett. Az a nyomorult környezet, amelyre meg ketten is felkészítettük a gyereket: közepes. Miközben szóban mindent elmond, amit egy harmadikos gyereknek a domborzatokról tudnia kell, tán még többet is. Legalábbis én már nem emlékszem arra, hogy egy domb hány métertől azonos önmagával papíron, bár azonnal eszembe jut az angol, aki …

A másik mulatságos az, hogy fogalmazást kellett írniuk. Ez magában még nem hordozná a móka lehetőségét, de a téma olyan iskolai rendezvény volt, amelyen a tanuló – mivel velünk időzött a Bakonyban – nem lehetett jelen. Senki nem mondta neki, hogy ha már így esett, akkor arról írjon. Így – remélhetően- kerek mondatokban megírta a maga tudósítását az iskolai húsvéti vásárról. Bár a kirándulásról valós tapasztalatokkal alátámasztott élményanyaga lett volna.

 „Ha élet zengi be az iskolát,

az élet is derűs iskola lesz.”

Nem győzök röhögni.

Szerda

Aljas támadás az egzisztenciám ellen. Illetve az egzisztenciámat praktice képviselő pénztárca ellen. Ismételten az utatokat állta egy álnok könyvesbolt... – konstatálja anyám lesújtóan, de nem kell elhinni. Igaz, az áprilisi számlák már halomba dőlnek az asztalon…Az Elmü még várhat. De sem Austert, sem Rushdiet, sem Márait nem lehet megváratni, legalábbis addig, amíg az ember nem növi ki a Művelt Népes korszak reflexeit: azonnal megvenni, mert egy óra múlva már nem lesz…Vannak a piacgazdaságnak előnyei is.

Találtunk gimnáziumot. Illetve Apa találta, ahelyett, hogy ígéretéhez híven meglátogatta volna ivadékát. De felhívta. Hogy talált gimit. Valami azért legyen, ha már nem jön.

Nem tudom… Az óvoda várakozáson felüli, az iskola azon aluli volt. S mivel nem tudom, ez éppen milyen sorozat, azt sem tudom, most aztán mi következik: az aluli vagy a felüli. Van még egy évem szaglászni.

Ma ismét vittem egy raklap csempét a lakásba, másodszor rakattam át a fürdőszobát. A telepen persze nem találtam meg a depót, a kigyúrt fickó segített, hogy ott van az Expert mögött. Sajnos, nem mondott színt, én meg nem tudtam a furgonokat megkülönböztetni, ezért szégyenszemre ott tolatgattam még negyedórát, mire megtaláltam a bejáratot.

Ilyenkor én azt szoktam – nem kevés lenézéssel –mondani: nőőőőő…

A burkoló már belémtörődött. Ücsörögtem a csempehalmon, én cigiztem, ő fugázott, mi beszélgettünk. Az első mesterember, akivel emberi nyelven lehet értekezni. Arról ő igazán nem tehet, hogy az eggyel előbbi lakber szétcsempéztette a helyiséget.

És ez utóbbi egyáltalán nem kedvel engem azért, mert az egészet leverettem.

Csütörtök

Tornádóval beleszaladtunk a Ribancba.

Éppen bekászálódtunk a kocsiba, amikor mellénk ért. Jól nézd meg! Helyettem is…! – ordítoztam az anyósülésen addig viszonylag nyugodtan fészkelődő Tornádónak, én nem tudtam, mert bonyolult manőverezésbe fogtam, hogy ne taroljak le izgalmamban egy tanuló vezetőt. /Nő volt…/ Az ordítást Tornádó folytatta, ami ama mondat ismételgetéséből állt, hogy ő ezt nem hiszi el. Apát ismeri, de még nem látta a Ribancot, így az élmény számára elementáris volt. EZ lenne az? Ez a …–s itt jött néhány kevésbé imponáló jelző. Közben persze hevesen gesztikulált, amivel kissé akadályozott a sebességváltásban, de azért jól elvoltam.

S ez volt a pillanat, amikor megsajnáltam a Ribancot. Tényleg. Nem mintha nem lenne – szigorúan az én véleményem szerint– elszámolnivalója velünk szemben, de hirtelen okafogyottá vált a gyűlölködés. Egy vadidegen nőt láttam, a kabátja évek óta ugyanaz, mint ahogy divatjamúlt napszemüvege, s hasonlóképp időtálló frizurája is.

De nő. Aki megpróbálja boldoggá tenni Apát. Amire én nem voltam képes.

A maga eszközeivel.

Nekem olyanok nincsenek.

Sosem voltak, sosem lesznek, ebből a szempontból már balfék maradok.

De Újpasival szemben, esetleg Újpasiért sosem kellett etikailag és esztétikailag megkérdőjelezhető fegyverekhez nyúlnom.

S szeretem őt azért, hogy szerethetem magam is vele.

Péntek

Szabad péntek, szabad szombat,

régen járt a lány exanyósnál, most elviszi hozzá Apa.

Még megkérdi, hogy főzzön-e szombaton, kvázi meglátogatom-e a hétvégiben, de azonnal meg is válaszolja a saját kérdését: biztosan nem. Eltalálta.

Kavargok még itthon gyerektelenül – ilyenkor mindig van némi vákuumérzés –, aztán nekikészülök. Színházba indulok, topog a magassarkú a szekrényben, aztán durcásan kell tudomásul vennie, hogy mégis otthon marad. Ennek később - a Váci utcában - csak örülök, mert legalább úgy veszek tudomást arról, hogy kimentem a divatból, hogy nem fáj a lábam.

Szomorúan tapasztalom, hogy megszűnt a Váci utca 10., a kultuszbutik. Na jó, húsz éve az volt. Basszus, ez de rosszul hangzott…

Bóklászom a külföldiek között, s még csak olyan tárgyat sem látok a kirakatokban, amit elfogadnék, ha hozzám vágnák. Talán az egyik arckrémet…Érett bőrre….Ez is basszus. A köbön.

A színházban pompásan érzem magam, legalább olyan közeg ez nekem, mint a könyvesbolt. Beleborzongok, amikor fel/szétmegy a függöny, s bizonyos keretek között nekem bármit játszhatnak, csak érezzem a színházszagot.

Egy kisebb vagyont fizetek a parkolóházban, de még bizsereg a taps a kezemben, mikor hevesen tekerem a kormányt, hogy bevegyem a szűkre szabott fordulókat.

Újpasi egy bárban vár. Toporog, menne már haza, de szó nélkül megvárja, míg lehajtok egy gintonikot, majd kézen fogva megmásszuk a lépcsősorokat.

De csak minden második fordulóban érdeklődik afelől, hogy szeretem-e.

S ha igen, ugyan má’ mér’…

Igen. És csak.

Szombat

Kultúrát terveztem, döglés lett belőle.

Hogy őszinte legyek, csak átmenetileg hagytuk el az ágyat, amíg összeütöttem egy diétás ebédet (fokhagymaleves sajtos pirítóssal, sztrapacska fokhagymás szalonnával + ananász és gesztenyegolyók). Kivételesen semmiféle kárt nem tettem a konyhában, bár állítólag nem tettem vissza a helyére az ollót, amivel felszántottam a fagyasztott sztrapacs zacskójának oldalát. Zaksőn. Cserébe nem kellett felújítani a berendezést.

Már majdnem belefeledkeztem ebbe a kellemes nihilbe, mikor felhívott Peggy, akivel szidtuk egy kicsit az ő Ribancát, majd nem sokkal később Jé is, akit viszont bevallottan megcsalt a pasija.

Elszomorodtam.

Már majdnem elfeledtem honnan hová, aztán mobilon figyelmeztet az élet, hogy bármikor bárkivel bárhol megtörténhet bármi.

Oldalra fordulva méregettem Újpasi arcát, hogy vajon milyen veszély rejtőzik a békés vonások mögött, persze megkérdezte, hogy mit bámulok rajta, majd védekezésképpen hozzátette, hogy én etettem halálra, azért nőtt megint a tokája.

Toka jöhet. De csak akkor, ha eme áldozattal mindenféle Újribanc távol marad a megszilárdulni készülő lelki békémtől.

Vasárnap

Na, a lelki békének annyi.

A hét utolsó napja ordítozással kezdődik. Újpasi minden bizonnyal ekkor fogadja meg századszor, hogy inkább sose lásson többé, de az ellenségem nem lesz.

Apával ordítok, mert minden jel arra mutat, hogy valszeg nem lesz ott a színháznál időben a gyerekkel. Az időben azt jelenti, hogy egyáltalán nem lesz ott a csöngetésre, mert elaludt.

Reflexből rám keni az egészet, hogy miattam van az egész, mert én nem ébresztettem fel, erre már csak az üvöltözöm, hogy van neki saját - ha nem is külön bejáratú - barátnője, mi közöm van immáron az ő ébredéseihez…

Telefonon leszervezem a gyereket anyós kísérettel a házuk elé, ezzel értékes perceket takarítunk meg, mert ha még Apa fölmegy a lakásba, genetikailag kódolt molyolás akadályozza meg az elindulást. Így 11.00-kor satufékez a színház előtt, s már megint csak vigyorogni tudok rá. Ő meg vissza.

Ez volt a baj mindig, a végeken csak vigyorogni tudtam, ahelyett, hogy jól bokán rúgtam volna.

Az első felvonás alatt még lendületben vagyok. A gyerek amúgy lepasszol, cuccolhatok legbelülre, pedig klausztrofóbiás vagyok, de így össze tud ülni a csajokkal. Osztálytárs I. előtt aprócska kislány ül, aki már a tizedik percben halálosan unja az egészet, s bazinagy plüssállattal játszik úgy, hogy minduntalan a fejére teszi, amitől Osztálytárs I. semmit nem lát. Udvariasan megkocogtatom anyuka vállát, hogy nem látunk, ránéz pöttöm termetű gyerekére, majd vissza rám, rebbenő tekintete az ügyeletes elmeorvost kutatja. A mackó…ordítom túl Kukorica Jancsit. Mackó megfenyítve. Utána már csak a hasonlóképpen érdeklődő tinicsapattal támad nézeteltérésem. Bár emlékeimben élénken él az, amikor mi unatkoztunk itt az osztállyal, ettől függetlenül halálosan zavar, hogy poénból köhögőversenyt rendeznek. Lezárásképpen megkérem Osztálytárs II-t, hogy ugyan vegye le már sáros cipellőit az ülés plüsstámlájáról, aztán megfogadom, hogy én itt kápó többé nem leszek, főleg akkor, ha János, a vitéz maga Kaszás Attila.

A hétből már csak annyi van hátra, hogy fölköszöntsem Tornádót, persze nem bírom ki megjegyzés nélkül: adhattak volna neki más nevet is a szülei…Mér pont őt hívják ugyanúgy, mint a Ribancot...Egy pillanatra bevillan, hogy Apa engem nem köszöntött fel alig egy hónapja, már majdnem megsajnálom magam, amikor Tornádó pezsgőt tesz elém, s közli, hogy az első neve valójában Angelika. Ezen röhögünk egy darabig, majd megjönnek a többiek, s átcsap a vasárnap heves kotkodácsolásba.

A 4. hét

betöltés...