/Képünk illusztráció/

Laura története.

A negyedik lombik után feladtam, aztán mégis megtörtént a csoda

A férjemmel 10 éve ismerkedtünk meg. Szerelem volt első látásra. Éjszakába nyúlóan beszélgettünk, szerelmeskedtünk, sőt, nem egyszer az is előfordult, hogy fennmaradtunk reggelig, csak hogy együtt nézzük meg a napfelkeltét. 

Mindketten viszonylag jól kerestünk, ezért sokat tudtunk utazni és hetente egyszer étterembe is jártunk. 

Én egy héten háromszor spinning vagy aerobic órára jártam, ő pedig kondizott vagy TRX-ezett. 

Nagyon szerettünk volna kisbabát már az első év után. De sajnos hiába próbálkoztunk, nem jött össze. 

Nem adtuk fel. Elkezdtünk lombikozni. Emlékszem, milyen erős volt köztünk a kötelék, a váróban mindig fogtuk egymás kezét, és kivétel nélkül minden vizsgálatra elkísért, még akkor is, ha valamilyen tárgyalása lett volna. Ő inkább lemondta, csak hogy velem lehessen azokban a nehéz percekben. 

Az inszeminációk nem vezettek sikerre, ezért belevágtunk a lombikba is. Szerencsére egy nagyon kedves és nagyon nagy tudású orvost fogtunk ki, aki bíztatott minket, hogy nem szabad feladni az első csalódás után. 

Évekig elhúzódott ez a dolog. Rengeteg lemondással és idegeskedéssel járt. Gyógyszereket kellett szednem, amiktől megváltozott a hangulatom, de ő még akkor is mellettem állt, amikor még én magam sem tudtam elviselni magamat. 

Képes volt mindenre, csak hogy örömöt szerezzen nekem. Elvitt a legszebb helyekre, elhalmozott ajándékokkal és folyton azt leste, hogy érzem magam. Mindig próbált megnevettetni, még akkor is, ha szinte reménytelen volt a helyzet. 

A negyedik lombik után feladtam. Azt mondtam, én többet ezt nem akarom, ezt nem csinálom tovább. 

Pár évig nem is került szóba köztünk ez a téma, mélyen hallgattunk egymás előtt az érzéseinkről. Pedig elég volt csak belenézni a másik szemébe, és tudtuk, mit érez a másik, hogy mindketten ugyanarra gondolunk, és hogy nagyon szeretnénk kisbabát. 

Aztán egy nap felkeltem, belenéztem a tükörbe és azt mondtam: Hülye vagyok én? Anyuka szeretnék lenni! Csak azért is megpróbálom mégegyszer!

Elmondtam a férjemnek, aki persze az elején azt hitte, csak viccelek, de amikor rájött, hogy komolyan gondolom, azt mondta, hogy vágjunk bele. 

Akkor már 38 éves voltam. 

Az esélytelenek nyugalmával mentünk újra az orvosomhoz. És láss csodát: teljesült az álmunk! Egy gyönyörű kislányunk született!
 

A baba érkezésekor köztünk minden megváltozott

Az első két hétben még minden rendben volt. A várandósságom alatt is. Nagyon figyelmes és kedves volt. Leste, hogy mi az, amit kívánok és azonnal szaladt a boltba. A babakellékeket is együtt vettük meg. Mindketten nagyon vártuk a kicsit, aki végül császármetszéssel jött világra, 37 hét után. 

Az első két hét maga volt a csoda. A férjem két hétig nem ment dolgozni, leste minden kívánságunkat. A császár után sokáig fájdalmaim voltak, ezért minden házimunkát átvállalt, és még azt sem hagyta, hogy én vegyem ki a kicsit az ágyból. Anyósom és anyukám felváltva főzött, így erre sem volt gondom. 

Aztán letelt a két hét szabadság és a férjemnek vissza kellett mennie dolgozni. 

Bevallom, próbáltam helytállni nőként, anyaként és mindenhogyan, de nem ment. Fáradt voltam, nyűgös voltam, zavart, hogy be vagyok zárva a négy fal közé. Közben persze szerelmes lettem a kislányunkba, és éjjel-nappal csak puszilgattam őt, bármilyen zombi is voltam. 

De az tény, hogy folyton nagy kupi volt a lakásban. Bár próbáltam rendet tartani, előfordult, hogy nem tudtam minden nap mosni, és olyan is volt, hogy csak éjszaka mosogattam. 

A férjem ezt nagyon zokon vette. Azt mondta, hogy nem létezik, hogy itthon vagyok egész nap és nincs időm semmire. 

• Hogy miért van az, hogy már nem várom minden este meleg vacsorával, mint azelőtt. 
• Hogy miért nem mosok minden nap, mint régen. 
• Hogy miért kell arra hazajönnie, hogy én pizsamában fekszem a kanapén és elbóbiskoltam. Pedig még csak 8 óra van. 
• Hogy miért nincs kedvem összebújni vele olyan gyakran, mint azelőtt. 
• Hogy miért kell arra hazajönnie, hogy kakiszag van, mert még nem vittem ki a szemeteszsákot. 

Őszintén szólva, teljesen döbbenten állok a helyzet előtt. Próbáltam neki elmagyarázni, hogy egy kisbaba érkezése sok lemondással és változással jár, és hogy legyen türelmes, kialakul majd a napirendünk, és hogy neki is alkalmazkodnia kell most, de erre csak olyanokat válaszol, hogy: 

• neki joga van kérnie a feleségétől minden este a meleg ételt, 
• ő nem egy putriban lakik,
• lusta vagyok, hogy nem csinálok egész nap semmit. 

Lehet, hogy túl későn vállaltunk gyereket? Miért viselkedik velem így? Vissza akarom kapni az én tündéri férjemet, akit valahol útközben elvesztettem!

Indexkép: Depositphotos.com