Hányszor, de hányszor kerülünk annyira kétségbeejtő helyzetbe, hogy úgy érezzük, zsákutcába futottunk, innen nem vezet út előre, de vissza sem fordulhatunk, mert az túl kockázatos lenne. Elvégre onnan jöttünk, minek futnánk bele ugyanabba a csapdába?

Nem is hinnénk, hogy többnyire ott lebeg a megoldás a szemünk előtt, csak nem akarjuk meglátni. Behunyjuk a szemünket, megadjuk magunkat, kulcsra zárjuk magunkban, sőt, magunk elől a lehetőségeket, és inkább azt választjuk, hogy éjszakánként belezokogjuk bánatunkat a párnánkba. Alapvetően imádjuk magunkat sajnálni. És többnyire a könnyebbik utat választjuk. Vagyis feladjuk.

Nincs ez másképp kapcsolatainkban sem.
 

Nem titok, hogy kicsiny országunkban a házasságok jelentős százaléka a bitófán végzi

De miért is? Rengeteg variációt hallottam már válasz gyanánt. És most nem azokkal a kézenfekvő okokkal szeretnék foglalkozni, ami két ember közt akkora szakadékot hasít, hogy már tényleg nem látnak más megoldást, mint a válás - értem ez alatt a tartós külső kapcsolatot vagy éppen az egyik fél szenvedélybetegségét, alkoholizmusát, stb.

Én olyan magyarázatokra gondolok, ami erősen általánosítja a probléma valós okát. Például:

"Nem voltunk egy hullámhosszon."

"Későn jöttünk rá, hogy nincs bennünk semmi közös."

"Elhanyagolt."

"Túl sokat várt el tőlem."

"Sose szerettem eléggé."

"Sose szeretett eléggé."

"Már csak a gyerekek tartottak össze minket."

"Nem értett meg."

Számtalan ilyen és ehhez hasonló bölcsesség hangzik el különvált párok szájából.
 

Eddig nincs is ezzel semmi gond, hiszen nem vagyunk egyformák, ezerféleképpen reagálunk különféle helyzetekre

Van, aki hosszabb ideig és több mindent képes tolerálni, van, aki hamarabb feladja. De egyre inkább kezdem úgy érezni, hogy társadalmi jelenségnek tekinthető ez a minekhúzzamtovább, úgysincsértelme hozzáállás. Kissé lesarkítva: adódik egy nagyobb gond, törés következik be a kapcsolatban, és ahelyett, hogy megpróbálnánk orvosolni a problémát, szaladunk a válóperes ügyvédhez. Pedig higgyük el, még az utolsó utáni pillanatban is meg lehet találni a visszautat! Pontosabban sose a visszautat kell keresnünk, hanem csak kicsit vissza kell kanyarodnunk, kézen fogni a másikat, hogy aztán egy másik úton induljunk el újra, lehetőleg a közös cél felé. Ami alapvetően a házasság, élettársi viszony, vagy éppen egy tartós kapcsolat megmentése lenne.

Ez az út persze baromi hepehupás. És kétoldalt mély szakadék húzódik, ahova simán lezuhanhatunk. Ezért is ijednek meg tőle annyian. Persze, ha megfogjuk egymás kezét, nagyobb eséllyel sikerül biztonságos terepre érkeznünk...

Mindebben azért merészelek - igaz, csak óvatosan - állást foglalni és véleményt alkotni, mert az utóbbi néhány hónap során saját bőrömön tapasztaltam mindazt, amit leírtam.

A mélypont

A férjemmel 22 év után jutottunk el olyan mélypontra, hogy én azt gondoltam, innentől semmi esetre sem létezik közös út, hiába a három gyerek, a sok szép pillanat, a boldog arcok a fényképeken, a családi nyaralások, a sok emlék, ami összeköt minket.

Kész, vége punktum. Itt aztán már csak a válás segít. Engem, kérem, elhanyagolnak, nem hallgatnak meg, semmibe vesznek, félreértenek. Nekem aztán senki nem segít. Én bizony csak anya vagyok, nem nő, nekem aztán nincs kedvem a hálószobai entyempentyemhez, mert ugye ha napközben kiabálnak velem, akkor aztán este se várjanak el tőlem semmit, és a többi, és a többi…

Közben aztán annyira sajnáltam sajátmagamat, hogy valóban elfelejtettem nőként funkcionálni. Persze nyilván volt ennek némi alapja is, hiszen egy nő még egy hosszú kapcsolatban is igényli azt, hogy éreztessék is vele, hogy NŐ. Feltételezem, nem én vagyok - pontosabban voltam - az egyetlen anyává avanzsálódott feleség, aki hasonló érzésekkel vág bele házassága ikszedik évébe.

Persze, a férfiak alapvetően kényelmesek. (Ez úton követem meg az asszonyaik igényeire és érzéseire odafigyelni igyekvő pasikat!!) Amúgy nem rosszaságból teszik ezt. Mi "kényelmesítjük" el őket. Mindent odatolunk a hátsófelük alá. Tálcán kínáljuk a meleg vacsi mellé önmagunkat is. Elfelejtünk titokzatosak lenni. Elfelejtünk csábítani. Anyák leszünk, anyai idomokkal és anyai gondolatokkal. Mintegy férjünk/pasink édesanyjává lépünk elő. Már aki hagyja.

És ami a legtragikusabb, hajlamosak vagyunk mindannyian ugyanazt a szarvashibát elkövetni:

NEM MEGFELELŐEN KOMMUNIKÁLUNK.

Elbeszélünk egymás mellett, vagy éppen meg sem beszéljük gondunkat-bajunkat. Itt nem arra célzok, hogy életünk párja nem panaszolja el este, mit mondott rá már megint a Józsi az irodában, hanem azokra a problémákra, amik kettőnk közt feszülnek.
Mi, nők, többnyire csak célozgatunk, hogy valami gáz van, de nem mondjuk ki.
Hanem bemondjuk az unalmast.
Durcizunk.
Hallgatásba burkolózunk.
Megvonunk.
Szeretetet, időt, szexet.
"Mert az a szemét nem érti a lelkemet!"
Ahelyett, hogy egy jól irányzott ütéssel kettétörnénk a dohányzóasztalt, és kiordítanánk végre magunkból: "Édesem, ha nem változtatsz ezen és ezen, páros lábbal rúglak ki, és mehetsz albérletbe!!! Vagy én megyek."
 

Várunk a csodára, pedig nekünk, magunknak kellene megteremtenünk

Ímmel-ámmal fejezzük csak ki, ha baj van a másikkal, és aztán várjuk, hogy valami változzon. Nem fog. Magától nem fog. Csak annyi történik, hogy valamelyik fél kiábrándul. És valaki másban fogja keresni azt, amit a társában nem talált. Az más kérdés, hogy a másikban sem fogja megtalálni, mert ilyen esetben a félrelépések túlnyomó része nyilván az elveszett, elfelejtett érzések utáni kétségbeesett vágy folyománya. Megtörténik, aztán rájössz, hogy semmivel nem kapsz többet attól a megidealizált pasitól/nőtől, akit eléd vetett a sors. Maximum annyit, hogy segített rádöbbenteni, hogy elő lehet még kutatni onnan testünk-lelkünk legmélyéről valamit, ami képes bennünk fellobbantani a tüzet. És ez akár utána még a kapcsolatunk helyrerakásában is segíthet.
 

Egy kapcsolaton, egy házasságon folyamatosan dolgozni kell

Fel kell nőni a feladathoz. Van, akinek ez csak egy óriási pofon után megy. Ami úgy hat rá, mint a sokkterápia. És akkor kap észhez. "Hoppá! Ez a nő/pasi nekem kell. Mit csináljak ezentúl másképp, hogy megtartsam?" És eldobja az egóját, mert fontosabb az, hogy visszaszerezze és meg is tartsa a másikat, mert ugyebár a társ nem egy megszerzett vagyontárgy, amit akkor kapunk elő és porolunk le, amikor kedvünket akarjuk lelni benne.

Ha elég mély a szeretet, a kötődés, ha biztosak az alapok, ha rájövünk, hogy csak a körülmények és saját kényelmünk áldozatai lettünk, érdemes az utolsó szalmaszálba is belekapaszkodni. A remény mindig ott van. Csak ki kell nyitni magunkban az ajtót, hogy meglássuk. Nekünk sikerült. Mindketten megváltoztunk, átértékeltük magunkban, ahogy eddig éltünk, kicsit változtattunk a harmonikus élethez szükséges összetevők fontossági sorrendjén, és elindultunk azon a bizonyos hepehupás úton. És nem is annyira nehéz a terep, mint gondoltuk. Hiszen egy majdnem válás után, a szakadék széléről visszamászva az ember jóval őszintébb, mélyebb, intenzívebb érzések megélésére képes.

Egyvalamit bizton állíthatok: ha valaki két hónappal ezelőtt azt mondta volna nekem, hogy most felszabadultan, boldogan, új reményekkel telve, de főképpen a férjemmel kéz a kézben, az újra megtalált szerelemben fürdőzve fogom tervezgetni a családi nyaralást, simán egy pillantással képes lettem volna a halálba küldeni. És tessék!

Indexkép: pixabay - ilraul