Hazánkban rengeteg elvált ember él. Sokan akár tíz-húsz év múltán törlik el régen tett fogadalmukat, s nem egyszer csonka családot hagynak maguk után. Bár akad példa arra is, hogy édesapák nevelik egyedül gyermeküket, a gyakorlat mégis azt mutatja, legtöbbször az édesanyák maradnak magukra a szülői szerepben. A huszadik századi nő helyzete alaposan megváltozott, bár a fizetésekben még most is mutatkoznak egyenlőtlenségek, a mai nők független, és képesek egyedül is talpon maradni.

A legtöbb válást is a nők kezdeményezik, nem félnek az egyedülléttől, vagy gyermekük egyedül nevelésétől, úgy érzik mindent meg tudnak adni; szeretetet, anyagi támogatást, és nyugodt, vitáktól mentes környezetet. Sok esetben ez az út vezet a külön költözéshez, vagy váláshoz, a szülő nem szeretné hogy gyermeke viták kereszttüzében, szócsaták közepette nevelkedjen. Igyekszik számára a legmegfelelőbb körülményeket megteremteni akkor is, ha ehhez egy válás szükséges.

Ugyanakkor a válás nem jelenti a családi egység teljes felbomlását. Akkor sem, ha az édesapa már nem él együtt gyermekeivel. Mindkét szülő felelősséggel tartozik gyermekei egészséges fejlődéséért, melyhez nem elegendő csupán az egyik fél teljes odaadása. Nem jelenthet megoldást, ha a gyermeket egyedül nevelő szülő igyekszik elidegeníteni a másik felet, s csupán a hétvégi láthatást engedélyezi. Normál körülmények között a gyermek nem nélkülözheti egyik szülőt sem, szüksége van érzelmi támogatásra mindkét oldalról.