A társadalom, az iskola – és sajnos sok esetben a család sem tanít meg indulataink kezelésére. Gyakran tiltott érzésként éljük meg a haragot, mint ami szégyen, bűn, a gyengeség jele – vagy ellenkezőleg: korlátok nélkül, szabadon zúdítjuk érzelmeinket környezetünkre. A harag önmagában nem káros, nem beteges és nem bűn – kezelése azonban hatalmas felelősséget ró ránk. A 3 éves gyermektől a 103 éves aggastyánig mindenki felelős azért, hogy haragját hogyan fejezi ki – vagy miként nyomja el. 

A visszafojtott érzelmek csak egy ideig képesek a „palackban” maradni – előbb vagy utóbb ki kell törniük. Ilyenkor zeng a ház, csörömpölnek a falhoz vágott poharak, csapódnak az ajtók. Az ilyen hisztis kitörések sebeket okoznak – párokat távolítanak el egymástól, s gyermekeket tartanak rettegésben.

Téves vélekedés, hogy csak a nők (meg persze a gyerekek) hisztiznek. A harag kitörése és szélsőséges kifejezése férfiakra és nőkre egyaránt jellemző lehet. Ha a nemek közötti különbségeket vizsgáljuk, a nők „verbálisabbak”, többnyire hatalmas szóáradattal hisztiznek – a férfi-hisztire inkább a csendes agresszió jellemző, a „szavak nélkül a falba vágta az öklét” vagy „szó nélkül beült a kocsiba és elhajtott”. Persze ezek általánosítások, hisz a hisztiknek különböző fokozatai és keverékei léteznek.

Miért is van az, hogy míg a legtöbb ember „elengedi a füle mellett” a hétköznapok apró-cseprő bosszúságait, addig vannak, akik nem tudják kontrollálni dührohamukat, s szabadjára engedik indulataikat? Kik provokálhatóak könnyebben? A védekezésből hisztizők. 
A számukra veszélyesnek tűnő kapcsolat vagy helyzet lavinát indíthat el... Ahhoz, hogy a hisztit megértsük, tudnunk kell, hogy a hisztisek gyakran olyan családban nőttek fel, ahol megalázták, lejáratták, kritizálták és kigúnyolták – sőt sokszor még bántalmazták is őket. 
A hisztis ember „tanult” válasza: a szélsőséges mértékű harag és agresszió. Ők már megégették magukat, ők már megtanulták, hogy az emberi kapcsolatok gyakran „fájnak” – éppen ezért állandóan résen vannak és készek támadni. Számukra a hiszti egyfajta előre-elszigetelődés az esetleges sebektől.

Mi megy ilyenkor végbe a fejükben? Mint fentebb is olvashattuk, beindulnak az emlékáradatok, de persze nem valóságos emlékképekként – gyakran „csupán” érzés, a „sebek memóriája” ez, ami azt súgja: „legutóbb, mikor megvárakoztattak”, „már megint magyarázkodnom kell”, „megint veszíteni fogok”.
A sarokba szorított kutya morog és támadásra kész. Az ember sem szereti veszélyben érezni magát – a hisztit eszközként használja ahhoz, hogy elérje célját. Van, amikor a cél az önvédelem – ám egy idő után a torzult személyiség már nem tudja megkülönböztetni az önvédelmet az önzéstől, saját akaratának érvényesítése mindent elsöpör. 
Sajnos, ezek a sebzett emberek félelmükben magukat izolálják, hisz mindenkiben ellenséget látnak, mindenben hibát keresnek, gyűjtögetik mások „fekete pontjait”, s a bosszú válik legfőbb hajtóerejükké.

 
Hogyan kezeljük a hisztit? 
 

• Nézzünk szembe saját hisztinkkel. Négy olyan alapszituáció létezik, amely bárkiből haragot válthat ki. Az első a fáradtság, hisz ilyenkor az ember kevésbé képes kontrollálni indulatait.
  A második a szégyen. Amikor nyilvánosan lealacsonyítanak vagy megaláznak, az – érthető módon – szinte mindig haraghoz vezet. 
  A harmadik a frusztráció. Gondoljunk csak egy meghiúsított tervünkre, az ezt követő haragra...
  S végül a visszautasítottság érzése. Amikor valaki sebet kap, a harag is felüti fejét – legjobban talán úgy lehetne ezt értelmezni, hogy a harag gyökere szinte mindig egy seb. Nem lehet tehát a haragot önmagában vizsgálni, mélyebbre kell tekintenünk. A lényeg az, hogy mindannyian kapunk – kaphatunk – sebeket, s ilyenkor mindannyian haragudhatunk. 
  Legközelebb, amikor egy hisztis nővel vagy férfivel találkozunk, emlékezzünk vissza: velünk is előfordult nemegyszer, hogy irracionális, túlzott kitöréssel fejeztük ki haragunkat – vagyis mi is hisztiztünk már. Így talán empatikusabban tudjuk kezelni a másikat, s ez megkönnyítheti kapcsolatunkat a hisztis egyénnel...
• Ne temessük el saját haragunkat. A harag kifejezése művészet, mely akár életet menthet. Kell, hogy el tudjuk mondani mindazt, ami dühít – és meg kell fogalmaznunk, mielőtt feltornyosulna és robbanna. Ha erre képesek vagyunk, akkor mi magunk is tudunk segíteni azon, aki „bezárta magát” saját hisztijébe. A hisztis ember tragédiája, hogy kiszámíthatatlansága sokakat elriaszt, kevesen mernek neki őszintén tükröt tartani. 
• Ne legyünk bűnbakok. Hisztis nővel vagy hisztis férfivel együtt élni állandó támadások sorozatát jelenti. Társuk gyakran azt érzi, hogy a partner minden haragja ellene irányul. Nem így van. A haragot nem a társ okozta – ő csupán kontrollálatlan, fegyelmezetlen haragjának áldozata. Ez a tudat erőt és vigasztalást adhat. Mindemellett fontos, hogy a hisztis embernek határokat húzzunk. Önmagunkat is kell tisztelnünk annyira, hogy az igazságtalan és szélsőséges támadásoktól, sebektől meg merjük védeni. Mindemellett persze tudnunk kell, hogy a harag „ragályos” – önmagunk védelme tehát azt is jelenti, hogy nem engedjük magunkat „kihozni a sodrunkból”, s elragadtatni egy szélsőséges, irracionális haragáradattal, a hisztivel.

A hiszti a mai ember betegsége. Sebzett emberek, kik újra sebeznek... Az ördögi kört meg lehetne szakítani, ha valaki időnként leülne s csendben figyelne, hogy a másik érezze: „Veled vagyok, hallgatlak és figyelek Rád – én nem sebezni, segíteni jöttem”.
Húzzuk oda néha azt a széket...

Forrás: www.mipszi.hu
Kép: dead cat / Flickr