Válás. Már a szótól is libabőrösek leszünk. Mi, felnőttek, akik képesek vagyunk ennek jó és rossz oldalait reálisan mérlegelni, borzasztóan félünk tőle. De vajon hogyan éli meg mindezt egy gyermek, aki őszinte szeretetével, és naivitásával még képtelen megérteni, miért is bántják egymást a felnőttek? Miért kell megütni valakit, akit szeretünk, és miért kell vele kiabálni? Miért olyan nagy baj az, ha anyu eltört egy csészét, vagy apu rossz helyen hagyta a zokniját?

A gyermekek őszintesége, tisztasága, még el nem rontott életszemlélete (miszerint a család a legfontosabb) értetlen helyzetbe sodorja őket, ha a szülők a válás mellett döntenek. Sokukban élethosszig tartó törés marad, s bár tudatosan talán nincsenek vele tisztában, ha ezt a problémát nem beszélik meg szakemberrel, szinte képtelenek lesznek felnőtt korukban az egészséges kapcsolatok kialakítására.

Alapvetően már sem közömbös, milyen okból válnak el a szülők, korábban mennyi időt töltöttek el a gyermekkel, s egyáltalán milyen módon zajlik le a tragikus esemény. Sajnos tipikusnak mondható a „menj a szobádba” eset, amikor a gyermeket teljesen kihagyják a történésekből. Jó tudni, hogy attól, ha a gyermeket a szobájába küldjük, nem marad ki a vitákból. Pont egy hasonló esettel kapcsolatban hallottam, hogy a gyermek a szobájában ült és hallgatózott, tehát nem maradt ki a vitákból.

Néhány esetben mindkét fél elhidegül egymástól, ami gyakran hosszú évek alatt végbemenő folyamat. Ez esetben a gyermek is könnyebben megérti a helyzetet, ám ekkor is elindul benne egy folyamat, mely általában két irányba terelheti. Bár nem célszerű az általánosítás, saját tapasztalataim alapján két csoportra oszlanak:

-         A gyermek felnőtt korára tanul szülei hibájából, s saját életében igyekszik kijavítani a szülei által elkövetett hibákat is. Tudatosan összetartja a családot, megérti, hogy a problémák elől való menekülés, az egyszerűbb út nem mindig a legjobb választás.

-         A gyermek követi szülei példáját. Nem okul belőle, hanem tudat alatt magára veszi szülei sorsát, s ugyanazokat a hibákat követi el, még akkor is, ha ezzel tisztában van. A szülei mintájára ő sem lesz hajlandó a kötöttségekre (hiszen ennek csak árnyoldalát látta), s mintegy „védőpajzsot” növeszt, senkit nem enged közel magához. Mindig az egyszerűbb utat választja. Ha problémák merülnek fel, nem a megoldásra törekszik, hanem a teljes megsemmisítésre.

Pszichés problémák

Az elvált szülők gyermekeinél többféle pszichés probléma is kialakulhat. Ezek közül gyakori az önvádolás, a bűntudat érzése, úgy gondolják ők okozták a problémát, hiszen a szülők igyekeznek a gyermeket kirekeszteni a  folyamatból, és sokszor arra hivatkozva, hogy még kicsik hozzá, nem magyarázzák el miért is történik ez az egész.

Kialakulhatnak érzelmi ambivalenciák, melyek során a gyermek szereti, ugyanakkor el is utasítja magától szüleit. Gyakran csalódásként élik meg azt, amit szüleik tesznek. A felborult életkörülmények miatt nem egyszer korukhoz nem illő mértékben távolságot tartanak egyik, vagy másik szülőtől, vagy éppen ellenkezőleg; már-már betegesen ragaszkodnak az egyik félhez.

A gyermek sokszor öntudatlanul is követi a szülők által mutatott viselkedésformákat. Nem egyszer „megzsarolja” szüleit, hiszen tőlük is azt látta, hogy azt teszik, ami nekik jó. Így ő is önzően viselkedik majd, ha egy partnere nem teljesíti igényeit, eldobja, s keres egy másikat, vagy éppen már gyermekkorban érzelmileg zsarolja szüleit, hiszen ha valamit nem kap meg, a másik félhez fordul.

Mindez megelőzhető lenne, ha a szülők a gyermekeknek elegendő magyarázattal szolgálnának, vagy ha ez meghaladja erejüket, akkor szakember segítségét kérnék. A mai válási arányokat tekintve egy „beteg” társadalom alakulhat ki, ha az elvált szülők nem képesek gyermekeik problémáját megoldani.