Kötődni szabad!

„Nem kell minden nyikkra felkapni! Elkényezteted!”

„Már megint szoptatod? Még nem lehet éhes, három órát ki kell bírnia!”

Ezek a mondatok sajnos teljesen általánosak, de nem a nagyik találják ki őket – valójában azt adják tovább, amit beléjük sulykoltak, mikor kisbabájuk született. Az 50-es években 12 hét volt a GYES ideje (azelőtt nem is létezett a fogalom), azután az anyának vissza kellett mennie dolgozni, és másra (nagymamára, bölcsődére) bízni az újszülöttet. A természetes anya-baba kötődés fenntartása csak megnehezítette volna mindkettejük dolgát – iszonyúan hangzik, de praktikusabb volt eleve nem válaszkészen gondozni a babát, elkerülve a hirtelen elválás okozta sokkot.

Ahogy a GYES idejét egyre növelte az állam, a szemlélet sajnos nemigen változott. Nem meglepő, hiszen a kötődési ösztön elfojtása és az ebből fakadó fájdalom traumaként vonul végig az anyák nemzedékein. Ma már semmi sem indokolja például, hogy háromóránként szoptassunk – ezt eredetileg a gyári munkásnőknek találták ki, akik ennél gyakrabban nem tarthattak szünetet –, de a téves információk még mindig terjednek, mivel a mintáinkkal szembemenni az egyik legnehezebb feladat…

Anyaként a legfontosabb, hogy ne hagyjuk megtörni az ösztönösségünket. Fontos tudnunk, hogy NEM kell sírni hagynunk a babánkat: annyiszor szoptathatjuk, amennyiszer igényli, nyugodtan altathatjuk magunk mellett (figyelve a biztonsági szempontokra), hordozhatjuk, szeretgethetjük. Ettől nem lesz „anyámasszony-katonája”, mimóza lélek, önállótlan gyerek, sőt! Akinek a szükségleteit csecsemőként kielégítik, az később magabiztos és kezdeményező lesz a társas kapcsolataiban.

A szükségletek valódiak

Az első nagyi-mondat azon túl, hogy nem éppen erőszakmentes, elbizonytalanító, és olyan elvet szeretne elültetni, amelyet alátámasztani nem tud. Érdemes rákérdezni a nagyinál, mit ért elkényeztetés alatt? Miért kellene „levakarni magamról” a babámat? Miért fél attól, hogy a gyerek „sose fog leválni”? Ha átgondolja ezeket a félelmeket, beláthatja, hogy irreálisak.

A második nagyi-mondat számonkérő, és elvárásokat közöl nem csak az anya, de a baba felé is. „Ki kell bírnia”? Ma már tudjuk, hogy az anyatej nem „arra van kitalálva”, hogy háromóránként adják. A baba igenis bármikor lehet éhes, szomjas, és lehet szüksége megnyugtatásra. Ha a nagyi szemlélete ennyire felnőttközpontú, meg kell tanítanunk arra, hogy a babára fókuszáljon. Társadalmi szinten újra kell tanulnunk, hogy a szükségleteket szükségletekként kezeljük – ahelyett, hogy hisztinek, zsarolásnak titulálnánk őket. (Egy újszülött egyszerűen agyilag éretlen arra, hogy manipuláljon.)

Mi lehet a „ridegség” mögött?

„A nagyiban okozhat aggodalmat, hogy az anyát félti a kimerüléstől – teszi hozzá Palágyi Kata pszichológus. – Ez a félelem akár reális is lehet, hiszen ha az anya válaszkész szeretne lenni, de kevés segítséget kap, könnyen elfelejti saját szükségleteit. Ilyen esetben egyszerű a megoldás, hiszen a nagyi segíthet az anyának, aki így már képes lesz jobban figyelni magára. Ez az egyszerűbb eset, hiszen ilyenkor az érdeklődő kérdésekre, hogy miért gondolja a nagyi, amit mond, megfogalmazhatja az anya iránti aggodalmát, és közös megoldást is kereshetnek.

Általában azonban az ilyen mondatok mögött sokkal mélyebb érzelmi folyamatok állnak. A társadalmunkba mélyen beleivódott az a tévhit, hogy a csecsemő minden szükségletére reagálni elkényeztetés, és ez később jellemhibákhoz vezet. Illetve sokan gondolják – tévesen –, hogy az önállóságot kikényszerítéssel, az önállóság megkövetelésével lehet elérni.

Az elkényeztetés valóban létező dolog: ha nem teszünk különbséget a gyerek valódi szükségletei és kívánságai között, az valóban ehhez vezet. A csecsemőnek azonban szükségletei vannak, amelyek kielégítése alapvető a fejlődéséhez, és nincsenek olyan kívánságai, amelyek teljesítésében határt kell szabnunk. Az önállóság kialakulásához pedig éppen arra van szükség, hogy biztonságban érezze magát a gyerekünk, mert ha tudja, hogy anyához bármikor visszamehet, akkor bátran elindul a világ felfedezésére. Önmagában ellentmondás a kikényszerített önállóság. Ha megköveteljük, hogy a kisbaba egyedül elaludjon, vagy magát nyugtassa meg, arra tanítjuk, hogy nem számíthat ránk. Idővel elalszik, megnyugszik, de nem az lesz az élménye, hogy képes egyedül megoldani, hanem, hogy nem számíthat másra. Szorongás és bizonytalanság keletkezik benne – amelyek pont nem az önálló ember jellemzői.

Sajnos ezzel kapcsolatban nem csak a fejekben, hanem a szívekben is zűrzavar van. Ha valakinek gyerekként nem válaszolnak a szükségleteire, nagyon nehéz szülőként, nagyszülőként válaszkésznek lennie. Mert ami nincs, abból nem adhatok… Szeretetéhes világban élünk; sokan érzünk belső űrt, hiányérzetet, amit számos úton igyekszünk betölteni. Ez az örökös belső éhség azért keletkezik, mert nem kaptuk, nem kapjuk meg azt az érzelmi biztonságot, hogy ha szeretetet kérünk, akkor kapunk – korlátlanul, amennyire csak szükségünk van. Természetes önvédelmi reakció, hogy ha ezt hosszabb ideig nem kapjuk meg, akkor már nem is kérjük, sőt, idővel igyekszünk elnyomni a vágyat is rá; végül eljutunk oda, hogy már hisszük, hogy nincs is rá szükségünk. És ha nekünk nincs, akkor másnak sincs.

A nagyi valójában saját fájdalmától védi az unokáját, mivel azt tapasztalta, hogy nem létezik olyan, hogy a szükségletének megfelelő mennyiségű szeretetet kapjon, ezért nem is hisz már abban, hogy ilyen érzelmi biztonság létezik. Biztos benne, hogy előbb vagy utóbb az unokának is meg kell tapasztalnia ezt a fájdalmas tényt – és ha így van, jobb, ha minél hamarabb megtanítja neki, hogyan kell beletörődni ebbe.

Ha valóban ebből fakadnak a nagyi „rideg” tanácsai, akkor az összefüggést megértve az anya vele is megpróbálhat válaszkész lenni! Az észérvek ebben az esetben nem igazán lendítenek előre. Ami viszont segít, az pont a szeretet. Ha szeretettel tudunk fordulni a nagyi felé, úgy kezelve az ilyen mondatait, mint jelzéseket, hogy ő maga rosszul érzi magát. Ha fel tudjuk hívni a figyelmét arra, hogy milyen boldog a gyerekünk – azért, mert megkapja tőlünk, amire szüksége van. Így hosszú távon még a nagyi lelke is gyógyulhat.

Mert hiszem, hogy a szeretet erősebb a félelemnél, fájdalomnál, önigazolásnál. És tapasztalom, hogy olyan felnőttek, akik képtelenek érzelmi közelségre az ehhez hasonló sérülések miatt, közel tudnak engedni egy szeretettel feltöltött, szeretetteli kisgyereket. És ezért bízom abban, hogy mikor válaszkészen nevelek, az nem csak a gyerekemnek és nekem jó, hanem az egész társadalom gyógyul tőle.”

Fotók: foter.com, flickr.com

betöltés...