Az elmúlás örök téma, mivel mindenütt ott van és mindenkit érint is egyben. Megkérdőjelezhetetlen létével már-már az ember ismerős, jó barátjává nőtte ki magát. Avagy éppen ellenségévé?

Egy nemrég készült felmérés szerint 20 és 40 év között az ember 10-15%-ban gondol a halálra. Inkább csak balesetek, betegségek vagy mások halála láttán. Ez 40 és 60 év között, csupán 40%-ra emelkedik. 60 év felett, már 50%-ban mérlegelt a halál esélye. Végül pedig 70 és 80 év között 90% esetében, állandó problémaként van jelen.

Jómagam, amikor először találkoztam a halállal, tizenéves voltam, anyám halálakor. Csak álltam a temetőben, üveges tekintettel figyeltem, nem tudtam mi ez. Másodszor, szerető társam esetében ért el. Ekkor nem álltam a temetőben, arra is képtelen lettem volna, úgy éreztem darabokra hasadok. A halál szinte társamul szegődött.

Tudható, hogy a régi ember készült a halálra, mindennapjainak is része volt. Valaki előbb-utóbb meghalt a faluban. És a szekrényben, tisztított halotti ruha lógott. Vagy halotti lepedőt hímeztek. A mostani ember, halálról való tudása igen sekélyessé lett.

Ha a halál, általunk leginkább ismert vallási értelmét nézzük, így hangzik a róla szóló első passzus: „A kert minden fájáról szabadon ehetsz, de a jó és rossz tudásának fájáról nem ehetsz, mert ha eszel róla, meg kell halnod.” Majd így folytatódik: „Dehogy haltok meg! Hanem jól tudja az Isten, hogy ha esztek belőle, megnyílik a szemetek, és olyanok lesztek, mint az Isten: tudni fogjátok, mi a jó, és mi a rossz.”

A halál spirituális értelme is valahonnan innét indítható. Ugyanis ahhoz, hogy az ember újra tapasztalhassa a ragyogó isteni természet teljes valójában, át kell mennie a halál kapuján. Mivel az Istentől való fájdalmas elválás volt ez. Megszüntette az addigi töretlen bizalmat és a tökéletes állapotot, előidézve vele az újabb körülményeket.

 A keleti kultúrák tudása biztos és lényegi leírásokat ad nekünk, nyugatiaknak is a halálról. Megfigyeléseik egy része a tudomány szerint ugyancsak igazolható. És még a nyugat egyre inkább távolodott e ténytől, a kelet szinte egyre jobban közelített a halálról szerezhető tudás ismeretanyagához.

E leírások közös, általános megfogalmazása a halálfolyamatról a következő: az embert alkotó elemek mindegyike egymást követően visszaolvad egymásba, megszűnik addigi működésük. Először a föld olvad át a vízbe, ilyenkor általános elnehezülés érzete tapasztalható, majd a víz elem következik a tűzbe, ekkor a víz elemhez kapcsolható testi funkciók működése kezd megszűnni és ezek jelei érzékelhetők, láthatók. Végül a tűz olvad át a szélbe, és ilyenkor a légzés fokozatosan megszűnik. Nyugaton ekkor történik a halottá nyilvánítás. De a folyamat valójában megy tovább és ezért keleten erről még sokat írnak.

 A testben áramló szelek, az életerőt a szív szintjéhez gyűjtik, majd az ide gyülemlő ”életmag” elhagyja a testet és ekkor általánosan tapasztalható ragyogás támad.

 Itt van a halál egyedüli értelme, az ember újra tudja tapasztalni benne az isteni tündöklő természet erejét.

Amit elveszített akkor. A leírások szerint a halál folyamatai leellenőrizhetők bensőnkben. Sőt, megtanulhatóak. Mivel jó, ha együtt tudunk haladni vele, s nem ellenállni akarnánk, mikor ránk köszön. A félelmet legjobban csak az ismeretlenség táplálja.

 A keleti ember szerint elképzelhetetlen, hogy valakit teljesen váratlanul érjen halála, ezért a Tibeti halottaskönyv a következő mondandóval zárul: „Mikor a hang berekesztődik, a fejtetőn pára támad. Ha testnek árnyéka, fülnek hangja és szemnek ereje s a többi jelek egyszerre tűnnek fel, tudd: ez halálod”

 Az életkorról való statisztikák adatai szerint a hetven és nyolcvan éves kort, mikor már általánosan eltűnődnének a halálról, sokan nem élik meg. Így jobb mihamarabb szembe kerülni az elmúlást érintő tényekkel, mielőtt váratlanságukkal, óriási zűrt kelthetnének az ember bensőjében.

Mi több, a vallásos ember arra is emlékszik, hogy Isten a szívek vizsgálója.

Valóban, a dolog itt változott meg, mikor az életmag elvált az öröktől. Az ember, élettel való kapcsolata meghasadt. S itt kell, hogy ismét egybeforrjon.

Mert minden egyes búcsúra, ennek az elválásnak az emléke nyomja rá bélyegét, azért is lehet oly szívbemarkolóan fájdalmas.